Parázs a hamu alatt

Világos és Solferino - a két helynév két fontos történelmi eseményt jelöl. Világos: a Habsburg-hatalom ellen indított magyar szabadságharc 1849-ben bekövetkezett bukását. Solferino: a Habsburgoknak az ugyancsak független államiságukért küzdő olaszoktól 1859-ben elszenvedett vereségét. Ez a két (bennünket egyaránt érintő) esemény fogja közre azt a tíz esztendőt, amelyet történelmünkben - az akkori osztrák belügyminiszterről, a Habsburgok abszolutista és centralizáló politikájának kíméletlen végrehajtójáról - Bach-korszaknak nevezünk. Amelyben nemzeti létünk, azt fenntartó nemzeti nyelvünkkel együtt, csaknem végveszélybe került. Ezt a tízéves időszakot a megsemmisítő törekvések ellenhatásaként kibontakozott nemzeti mozgalom szemszögéből történetírásunk később mint a "passzív rezisztencia" korát emlegette, s ez a "táblabírói" kifejezés köztudatunkba is berögződött. Nemeskürty István könyvében most kimutatja, hogy az elnevezés megtévesztő: ez az ellenállás nagyon is aktív volt, s éppen ezért eredményes. Az olvasónak feltűnik majd, hogy ennek a történelmi munkának a kútfői, forrásai túlnyomórészben irodalmi alkotások. Ennek oka - mint a szerző kifejti -, hogy "Világos után a nyelv lépett előtérbe, egyszerűen azért, mert meg akarták szüntetni". A nyelv védelme, mint életbevágó közös érdek volt az ellenállásban létrejött nemzeti egység fő összekovácsolója is, egészen addig, amíg a függetlenség ügye viszonylagos sikerre vergődvén, a magyar nyelv, sokak számára "a szent korona országaihoz való tartozás erőszakos (és meg nem valósuló) feltétele lett". Mert ezzel a változással a nemzeti egység is felbomlott vagy hamis illúzióvá vált. Azt, hogy e tanulságokban gazdag korszakot a szerző milyen megelevenítő erővel, fordulatos dramaturgiával és lebilincselő előadásban tárja az olvasó elé, az előző mnkáit ismerők előtt fölösleges hangsúlyozni.

Mutass kevesebbet