Párizs

Ezen a reggelen - január vége felé - Pierre Froment abbé, akinek a Montmartre-on emelkedő Szent Szív templomban kellett misét mondania, már nyolc órakor ott volt a dombon, a bazilika előtt. És mielőtt belépett volna, egy pillanatra végignézett Párizson, amelynek óriási tengere a lábánál terült el. Kéthavi rettentő hideg, hó és jég után Párizs belefulladt a komor, borzongó olvadásba. A nagy, ólomszínű égboltról vastag köd gyászleple hullott le. A város egész keleti része, a nyomor és a munka negyedei mintha elmerültek volna a vörhenyeges füstfelhőkben, amelyeken megérzett a műhelyek és a gyárak lehelete, míg nyugat felé, a gazdaság és az élvezet negyedei felé a köd megritkult, megvilágosodott, nem volt már egyéb, mint finom, mozdulatlan párafátyol. A látóhatár kerek vonalát alig lehetett megsejteni, a házak határtalan mezeje olyannak látszott, mint valami kőkáosz, teleszórva veszteglő pocsolyákkal, amelyek halvány párával töltötték meg a mélyedéseket, s amelyekből koromfeketén váltak ki az épületek és a magas utcák gerincei. Egy titokzatos Párizs, köddel fátyolozva, mintegy eltemetve valami tűzvész hamuja alá, féli eltűnve már a szenvedésben és szégyenben, amit óriási tömege rejtegetett.

Mutass kevesebbet