Pasziánsz a tölgyek alatt

Kevés ​modern költő maradt annyira kívül az irodalmi életen, mint Wallace Stevens. Abban az időben – az első világháború utáni években –, amikor az új amerikai irodalom Párizsba teszi át a székhelyét, Stevens egy biztosítótársaság alkalmazottjaként dolgozik Hartfordban, Connecticut államban, s itt is éli le egész életét, később már a cég alelnökeként. Verseinek publikálására csak harmincöt éves korában szánja rá magát, első önálló kötétének megjelenésekor, 1923-ban pedig már negyvennégy éves. Noha bizarr képi fantáziája, a kidolgozás míves eleganciája, emelkedettséget humorral elegyítő dikciója hamar kivívta az irodalmi elit elismerését, Stevens igazi irodalmi karrierje csak az ötvenes években kezdődik, azóta viszont, halála (1955) után is egyre feljebb ível. Késői, legtermékenyebb korszakának uralkodó versfajtája a meditáció, nem ritkán magának a költői képzeletnek a működéséről, a költészet hivatásáról. Stevens felfogása szerint a modern korban, amikor a vallás többé már nem elégíti ki az embert, a teremtő költői képzeletnek kell a helyébe lépnie. Mindez azonban korántsem jelent száraz okfejtést. Ellenkezőleg: Stevens költészete kivételesen nedvdús költészet. Az elmélkedés a személyes tapasztalásból vagy pontosabban a dolgok elképzelt, látott és valóságos mivoltának egymáshoz viszonyításából táplálkozik, a gondolat a szokatlan szóválasztások, merész metaforák ütközőpontjain szikrázik fel. Wallace Stevenst ma az amerikai irodalomtörténet a század legnagyobb angol nyelvű költői közt tartja számon.

Mutass kevesebbet