Péreli Zsuzsa

A magyar szakmai klisé szerint a gobelin szinonimája Péreli Zsuzsa. Viszont Péreli szinonimája nem - nemcsak - a gobelin, hiszen dolgozik ő más technikával is, s biztos, hogy más mfajban ugyancsak jeleset alkotott volna - vagy fog - ha akarja. A gobelin a legnemesebb képzőművészeti műfajok egyike, szaktudást, kultúrát, különleges érzékenységet, szaporátlan, kolostori munkát követel. Ezért van, hogy a gobelin - ezt jó értelemben mondom - valamilyen templomi áhítatot kelt, hódolatot követel és szerez művészének. Csak megjegyzem, hogy Péreli maga szövi meg gobelinjeit, tehát direkt dolgozik. Munkásságának kezdete a Concept Art virágkorára esett. A koncept nyilván "feküdt" Pérelinek, s noha nem lett ennek az iránynak követője, érződik, hogy ezen az iskolán keresztülment. Az ő gobelinelőadásának az addigi maestoso helyett váratlanul, sőt megbotránkoztatóan a scherzando lett az előjele. Archaizál, de nemcsak a régmúltban, a XVI. századi klasszikus gobelin korában keresgél, hanem a XIX-ben is. Sőt, előképe a századforduló, de még a századelő is. Világát nagyjában a szecesszió alapozta meg. Péreli leleménye - jóval a nosztalgiahullám magyarországi föltörése előtt - a fotográfiák szövése. Alapja: kispolgári vagy parasztszoba falán függő barna fénykép. A talált - azaz fölkutatott - fotográfiát aztán táblakép nagyságúra többszörözve gobelinbe szövi. Az ő titka, hogy mintájából mit hagy meg egy az egyben, mikor hangsúlyoz, mikor mennyit tódít. A fotó annyi neki, mint a klasszikus festőnek a modell, a szürrealistának az álom. Már a parasztszobákban is izgatták pérelit a szentképek, utóbb fölfedezte magának az ikon világát is. Az ikont a középkorban lénynek, eleven lénynek tartották. Péreli átírásaiban is életben maradt. Imitálja a pravoszláv ikontechnikát, sima arcképfestést szövéssel, a képmást övező, de szabadon hagyó arany- vagy ezüstlemezt ezerféle eljárású pompás varrással, rátéttel, gyönggyel. Mégis vigyázzunk; élesnyelvű gobelinszövőnk némileg megzavarja áhítatunkat. Megfogadtam, hogy ebben a megnyitóban műtárgyat nem említek, most kétszer is megszegem a fogadalmam. Az 1987-es Boldogasszony - melyet a Műcsarnokban olasz turisták oly meghitten Signorának tiszteltek - betetőzése a játék és a direkt ellentét-egységnek. Ez már valódi ikon, a Madonna karjai közt Bambino, de ott a halálra emlékeztető koponya is. A bordűr a gobelin hagyományos kerete: ezeken a darabokon tobzódik, nemcsak az aranykeretezéssel, hanem mindezt masnik, gyöngyök mindenféle színek, járulékok kísérik. Péreli Zsuzsa egyre jobban beléfeledkezik a játékba, s a persziflázs közben esztétikai igényei is megnőnek. Kevés, aki nála jobban tud nemet és igent mondani egyszerre. A Péreli-műben bennfoglaltatik a Pirandello-féle "játék a játékban" de a heccből kezdett játék nála lassacskán kezd második természetévé válni. A Művész nem tanít semmilyen intézetben, mégis - nolens-volens - iskolát indított. Miért ne kaphatná meg - nő létére - a mester epitetont? Utánozni csak a külsőségeit lehet, az ő appercepcióit más nem érzékelheti, az ő fejével nem gondolkozhat más. Itt érünk a második főerényéhez, és ez a tartás. Ezért nem vált Péreli Zsuzsa a saját epigonjává, talán maga sem tudta, hogy a művészettörténet mekkora vissza-visszatérő veszedelméből menekült meg. Úgy látom - ami a legnehezebb - Péreli Zsuzsa akart maradni. Sikerült.

Mutass kevesebbet