Phaedra

„Íme, ​megint egy tragédia, amelynek tárgyát Euripidesből kölcsönöztem. Bár a cselekmény menetében e szerzőtől némiképp eltérő utat követtem, meg nem állhattam, hogy mindazzal ne gazdagítsam a magam darabját, ami az övében erőteljesebbnek látszott. Ha semmi mást nem köszönhetnék neki, mint az egy Phaedra jellemének eszméjét, akkor is bízvást elmondhatnám, hogy neki köszönhetem a legértelmesebb dolgot, amit valaha is színpadra vittem. Cseppet sem tartom meglepőnek, hogy ez az alak oly különleges sikernek örvendett Euripides idejében sem azt, hogy még a mi századunkban is ilyen nagy hatást kelthetett, mert megvan benne mindaz, amit Aristoteles a tragikus hőstől megkíván, s ami egyaránt képes az együttérzés és az irtózat felkeltésére. Valóban, Phaedra sem nem egészen bűnös, sem nem egészen ártatlan; végzete és az istenek haragja folytán sodródik törvénytelenül olyan szenvedélye, amelytől elsőnek ő maga borzad el. Minden erőfeszítésre kész, hogy azt legyőzze; inkább meghalna, semmint hogy bárkinek is bevallja. Mikor mégis kénytelen titkát felfedni, olyan zavarral beszél róla, amiből világosan kitetszik, hogy az inkább az istenek büntetése, mintsem saját akaratának megnyilatkozása.”

Mutass kevesebbet