Polgár Rózsa - Szövött kárpitok / Woven Tapestry

Részlet: Ferenczy Noémi, a XX. századi, modern magyar kárpitművészet magányos megteremtője jegyezte fel munkanaplójában: „A gobelin, az más.... Hogy a gobelin mi, azt senki sem tudta". Ezt, a század első felében született, talányosságokban és felfejthetetlen különösségekben játszó gobelinvarázst lényeglátó szellemességgel megvilágító meghatározást rendkívül szemléletesen reprezentálja az iskolateremtő mester nyomdokaiban fellépett, a közelmúlt évtizedeiben tevékeny, s napjainkban alkotó kárpitművészek munkássága is. Az 1945 utáni textilművészet alkotóinak sorából kiemelkedve e „másságok" által lazán meghatározott művészeti ágazatban teremtette meg életművét, építette fel karakteresen egyéni művészeti világát Polgár Rózsa textiltervező iparművész. A magyar falikárpit-művészet - ellentétben más ágazatokkal és műfajokkal - követhető elődök és mélyebb tradíciók hiányában, példát adó műegyüttesek nélkül, csak nagyon későn, az 1900-as évek nyitányán kényszerült megalapozni történetét: egy-egy műhelyre - így legelsősorban a gödöllői művésztelepre - és néhány alkotóra - Ferenczy Noémi mellett főként olyan kitűnő festőművészekre, mint Rippl-Rónai József és Vaszary János - hárult a modern szellemű textilművészet első alkotásainak megtervezése és kivitelezése. Megakadó kezdeményezések, megszakadó folyamatok jellemezték a század első két harmadának falikárpit-művészetét - a fellendülésnek eredendő akadálya volt a szervezett iparművészeti oktatási intézmény működésének hiánya és a megrendelések elmaradása s jóllehet 1945 után megpróbálták az állami reprezentáció szolgálatába állítani ezt a művészeti ágazatot is, a tematikai kívánalmak és a szigorú stíluskövetelmények szorításában érkező megrendelések nem műalkotások, jobbára csupán kordokumentumok megszületését ösztönözhették. Később, már az enyhültebb légkörben Ferenczy Noémi klasszikus eszményekkel áthatott, de korszerű, érzékeny, különös szépségeket felragyogtató kárpitművészetének kibontakoztatását, a tanítványok és követők munkásságában testet öltő továbbvitelét érdekes módon maga a textilművészet belső önfejlődése törte meg: a hatvanas évek második felétől a tradicionális műformákat és technikaalkalmazásokat elvető vagy újszerűen adaptáló tértextil került a művészek érdeklődésének középpontjába. A nyolcvanas-kilencvenes évekre aztán helyreállt az egyensúly: emlékezetes művek sora jelezte, hogy a textil számára autentikus közeg lehet a sík és a tér is, s ahogy a hagyományos anyagok és megmunkálásmódok, valamint a klasszikus technikák, úgy a kísérleti, az újító, a konceptuális kezdeményezések is magától értetődő természetességgel ágyazódnak napjaink sokszínű, a textilművészet egykori határait őrző és elmosó törekvéseinek világába. Korszakjelző mozzanatként is minősíthető, de alkotói hitvallásnak, jelképes gesztusnak is ítélhető, hogy Polgár Rózsa is - mint számos, a hagyományok szellemében dolgozó pályatársa - gobelinnel tisztelgett a magyar kárpitművészet megteremtője, Ferenczy Noémi művészete, emléke, alakja előtt. Az 1990-ben szőtt Tisztelet Ferenczy Noéminek című, táblakép méretű munkán a vízszintesen futó, egymásra rétegződő, hullámzóvá váló, egymástól el-elváló és egymással összekapcsolódó, sötét- és világosbarna szálak futásából bontakozik ki a művész jellegzetes arca és két keze, alakjának sejtelmes, elvont gobelinné mosódó, ruharedőkbe burkolt teste.

Mutass kevesebbet