Porhó

A hulló hó a megbocsátás, a kegyelem jelképe. Tóth Krisztina verseiben is ott szitál a finom, alig érezhető porhó, mely az idők során lassan, észrevétlenül mindent befed; és ha izgalmas, sokat ígérő felfedezőútra indulunk e világban, előtűnnek sajátos formái, és a lábunkhoz tapadó hó alól előbukkannak a legkáprázatosabb színek. Az elfojtott, a ki nem mondható érzelmek kavarodása, a pattanásig feszült idegek: így jellemezhetnénk leginkább Tóth Krisztina költészetét, mely a nővé érés, az anyaság és a mélyben izzó de kitörni képtelen szenvedélyek lenyomata. Egy három tételes versben elképzelt és valósnak tűnő szeretkezések keverednek, szinte tapintható hidegben, másutt óda születik az ötvenéves férfihoz. A címadó írásban Tóth Krisztina megrendítő kérdéseket tesz föl a krisztusi koron innen, de a József Attila-in túl: „Harminckettő hogy telhetett? / Hogy múltak el napok, hetek?" Ez az új és régi verseket tartalmazó, az egész eddigi életművet bemutató kötet a vál

Mutass kevesebbet