Puskás

"Tanítsátok focizni a gyerekeket!" Öcsi bácsi! Itt hagytál minket, és ez, korosztályoktól függetlenül, határokon innen és túl, megrázza az embereket. E csodálatos könyvet lapozva az idősebbekből saját, olykor testközeli emlékeik törnek elő: stadionok, cselek, a gólok után egymás nyakába ugráló, mosolygó játékosok, a kupac közepén többnyire persze te állsz, a nézőtéren meg ők, a szurkolók, akik kalapjukat az égig dobálva téged ünnepelnek. Mert olyat tudtál, amit kevesen. Önmagadat adtad, a játék szeretetét, és ezzel százezreket szórakoztattál. Mások, akik akkoriban nem jártak meccsre, e könyvet olvasva, egyedi képanyagában gyönyörködve a korabeli tudósító, Szepesi György hangját hallják. Az ő közvetítései alapján cseng a neved fülükben, mert 1953. november 25-én még ők is ott kucorogtak a rádió körül, és hatszor üvöltöttek torkuk szakadtából az évszázad diadalán, majd bő hét hónappal később, 1954. július 4-én egymás vállán zokogtak a berni drámát követően. Rajongóid között - hozzám hasonlóan - fiatalabbak is vannak. Mi eddig pusztán elmondások, korabeli fekete-fehér filmkockák vagy fotók alapján alkottunk rólad véleményt, de hidd el, cseleid, lövéseid láttán felismertük és elismerjük, amit az egész világ: már életedben legenda lettél. E könyv megerősít minket abban, hogy imádtad a játékot, amelyet labdarúgásnak hívnak, és miattad is imádják a mai napig milliók országhatáron innen és túl. Mert olyat adtál az embereknek, amit kevesen tudnak: hitet a játékban, hitet magyarságunkban, önmagunkban. Tudod, annak ellenére, hogy a labdarúgás csapatjáték, az „Aranycsapat" mégis egyet jelentett a neveddel, s most, hogy itt hagytál minket, végképp lezártál egy korszakot. Utolsó mondataid egyikét még most is hallom. Azt kérted: „Tanítsátok focizni a gyerekeket!" Öcsi bácsi! Kérlek, tartsd rajtunk a szemed, mert onnan fentről is irányt mutatsz mindazoknak, akik élnek-halnak a labdarúgásért!

Mutass kevesebbet