Ráktérítő (dedikált)

Az író mondja könyvéről: Arra készültem, hogy megírok egy régi történetet a háború utolsó napjairól, az elhatározásra és cselekvésre szűken mért szorongató percekről. E régi történet gyötrő, nehezen megválaszolható kérdése az volt, vajon igazolható-e bármilyen magasabb rendű érdekkel egy olyanféle elhatározás, amely áldozatokat követel, más szóval: joga lehet-e bárkinek embereket elpusztítani egy vélt, de fenyegető veszély elhárítására? A körülmények gyilkos hatalmáról szólt volna ez a példázat. Vajon mit érthet meg e szorongató napok elfogadhatatlan és mégis valóságos helyzeteiből az, akinek számára mindez már csak történelem - gondoltam aztán. Vajon képes-e elszakadni a mai húszévesek teremtésre, alkotásra időt nyert nemzedéke az apák, nagyapák fájdalmas-feszes napjaitól? Aztán rádöbbentem, hogy történetesen fiatal főszereplője, akit eleinte meg akartam szabadítani a közelmúlt szorongató emlékeitől, nem engedelmeskedik nekem. Nem akar előzmények nélkül élni. Nem akar afféle "lombik-gyerek" lenni, akinek példájával valami furcsa gondolati játékot űz, s aki többi embertől leginkább éppen abban különbözik, hogy életének nincs emberi előzménye. Viktor, a történet elbeszélője tehát nem engedelmeskedett nekem, meg akart ismerkedni minden körülménnyel, minden eseménnyel, minden emberrel, aki életét formálta. Így lett egyszerűen az ős sorsának első pillanatává, születésének jegyévé az a régi történet, amit eredetileg meg akartam írni. Időt kellett adnom Viktornak, korlátlan idő, hogy felidézhesse e gazdag, változékony, forró huszonkét esztendőt. Egy távoli kis világba kísértem el őt, hogy alkalmat adjak neki az emlékezésre és ítélkezésre. A magányosság; a távolban megélt napok szokatlansága; az idegen világ különös légköre; egy kényelmes szerelem derengő fényei - voltaképpen mindez az ő emlékezetét tartja ébren, az ő igazságos döntését sürgeti. Az emlékeiben rendet teremtő ember szavait jegyeztem fel, de úgy, ahogyan a magányos ember gondolkodik: egyszerre lát mindent és mindenkit, régi és mai történéseket, halványuló és eleven arcokat - s csak a gondolkodás fegyelmével képes különválasztani a kavargó emlékek közül az elhatározó, a lényeges mozzanatokat. Így született meg ennek az emlékezetben épülő történetnek a formája is: a kőre karcolt rajzok formája ez. A rajzoló előbb egy-egy eligazító vonalat húz meg, aztán újra meg újra végigfut a vonalakon, kétszer-háromszor is, míg megkapja a végleges formát, amely sok egymás mellett futó, egymást értintő, keresztező vonással megiscsak egyetlen képet rajzol.

Mutass kevesebbet