Régi idők, régi emberek

Részlet a könyvből: A megvetett és gyűlölt magyarság A legmagyarabb század napja alkonyodóra fordult. A hősi küzdelmekben gazdag és vitézi virtussal bőves tizenhatodik század búcsúzott tőlünk. Még csak a tizenhatéves háború szenvedéseit kellett átélnünk, aztán megfogyva és megtörve begázoltunk a XVII. századba. Az alkonyodó század jól előrevetette az árnyékát. Elsötétült nálunk minden, ami előbb fényes volt. Megolcsódott a magyar vér s megszűkült a magyar kenyér. Az ország zsirja idegennek járt, a magyarnak csak a savója jutott. A végházakban, a nemzeti élet e gazdag tárházaiban, a régi lelkesedés helyett a nyomorúság és a bánat ütött tanyát. Elült ott minden kedv. A vitézi próbákra, a lovagias bajviadalokra már nem járnak. A mezők zöldbeborulását, a rózsa kivirágzását már nem lesik. Ha ki is jönnek a megfogyott csaták (csapatok), nem a vitézi hirnév után való vágy hozza ki őket a mezőre és falvakra, hanem az éhség és a nyomorúság. A hegedősök és a lantosok egykoron népes felekezete is elnémult. Szomorú a jelen; nincs mit dalolniok, nincs mit irniok a jövő fiainak. A pusztuló udvarházakból elszükült a vígság, a düledező végvárakban nincs már vidám lakozás. Ott a bánatos gond, itt az elkeseredés veszi el az emberek kedvét a daltól és a zenétől.

Mutass kevesebbet