Régi Székely költők

Költészet…? ​A versek rejtélyessége és bizonyossága olvasóját keresi. Van-e bennünk kíváncsiság és van-e türelem követni a néhol lassú tempót, és megérteni a mára már homályba burkolózó utalásokat? Miben áll a poétikusság? Mibe kódolták ama hajdaniak a halánték ere dobogását, az elválásoktól elálló lélegzetet és a vágyakozások (hazavágyások) vissza-visszatérő hosszú pillanatait? Zsoltároktól az ódáig terjed e mostani sorozat, a szerzők megosztják velünk a megőrizésre érdemes pillanatokat, meglepnek, visznek; feltámad a nyelv az új antológiában, mai beszédünk új ízekre lel. Nemcsak a kalendáriumok üres lapjára, a sírjelekre és a tükrösre, hanem az elmébe is folyamatosan íratik a végtelen versmondat és a végtelenül parányi poétikus jel. Igen, itt küldi jeleit a jelenbe az, aki a Péchi Simon nevet viselt, az, akit Aranyosrákosi Székely Sándornak hívtak; együtt van püspök, katona, diák és oskolamester. A kötetben mind hazatalálnak. Milyen versismerettel, látásmóddal? Sokfélével, hiszen felkészülésük is sokféle volt, csaknem alkalmatlan az összehasonlításra. A külföldi akadémiákon művelődött és az itthon cseperedett egyaránt keresi azt az igazi nyelvet, amelyen a lényeges – veretesen vagy könnyedén – kimondható, elmondható. Székely…? Milyen nehéz a fogalom alkalmazása a valamikori emberre. Az-e a székely, aki a Székelyföldön született? (És hol vonjuk meg a Székelyföld határait?) Vagy az, aki ott élt? Székely-e, aki nem élt a Székelyföldön, de ott van eltemetve? Mondanak-e ezekről valamit a versek? Felismerhető-e az a bizonyos székely észjárás – és a székely érzelmesség – az itt versben szunnyadó vagy inkább teljes mivoltában eleven nyelvben? Oskolák és kúriák, táborhelyek, „idegenben lakások” írástudóinak versként elidőző figyelme és érzelmi leltármunkája irányítja a személyiség titokzatos épülését. (E költők némelyike maga is székelynek vallotta magát.) Íme: karakteres nyelvi fordulatok, igényes szemlélődés és a megnevezések sugalló erejű precizitása. Ki is a székelyebb? A fordító Mikes Kelemen, ama zágoni, vagy a kollázzsal bíbelődő, vargyasi Daniel Polixéna? A helyi értékeket klasszicizáló formákban megörökítő bodosi Lukáts pap vagy a Kézdiszentléleken született Kováts Tamás? Legyen e kötet helyi színe, „couleur locale”-ja a szerzőkhöz valahogyan rendelhető székely vonás. Régi…? Versek vizébe merítkezni és meghallani a szokatlanban az ismerős hangot, keresni önmagunkat és olvasgatva feledkezni bele más vallomásába, meséjébe, tűnődni azon, hová tartozunk, kik vagyunk és felismerni a költő mondatában a kedvre derítő vagy a gondot enyhítő, vagy a látást megvilágosító igazságot… Miért volna ez régi? Annyiban régiek az itt összegyűlő költők, amennyiben régiek emlékezetünk dédelgetett lakói, a míves tárgyak, a (varázs)mondókák. Hogyan látta és tagolta verssel a világot annyi előttünk járó? Milyen helyzetben írt verset és milyen verset írt? Képesek vagyunk-e felismerni a tréfát, az ötletet, a titkot és megoldását: van-e ma ehhez (nem csak székely) bátorságunk? Régi versek új olvasóknak!

Mutass kevesebbet