Régi tavaszi háború

Akkor ​történhetett már bennünk valami, amikor ama tanító Szent József templomába fagyos hajnalokon rorátéra jártunk, de akkor még csak kis nyugtalanságaink voltak. Áthúztuk (miként el fogom mondani) a telet, sokat féltünk, szenvedtünk, hazudtunk, terveztünk, de a börtön fogott bennünket s általában nem voltunk sokkal gonoszabbak másholi, hasonló emberkéknél. A Kölcsey utcában, úrias klastrom mellett terpeszkedett a mi napi börtönünk, hova mi, alvajáró, apró fegyencek behurcoltuk a háborút. Fekete reverendás, elegáns őreink nem értették a dolgot s a tanár-szobában és a klastromi, dús ebédlőben sokat tűnődtek és izgatottan vitatkoztak róla. Március óta, midőn már ibolyásodni kezdett a Somos-erdő és sárga virágos a Postarét, megbolondult a négy alsó klasszis: csak ennyi volt a bizonyos. Tőlünk jöhetett a baj, a rontás, negyedikesektől, mi nem fértünk meg már a gyermek-bőrben, de a nyavalya szaladt lefelé s a legidétlenebb első gimnazistát sem kímélte meg. A gimnázium, a klastrom, a templom s az egész tunya város ömlesztette belőlünk a szerelmes gyűlöletet s ellenséget kerestünk, hogy megverjük vagy megverjen bennünket. Kevesebbet beszéltünk a lyányokról holott kínosan, verejtékesen, szégyenkezve, de bús bátorsággal sompolyogtunk csúfolódó, kicsi női kortársaink után. Benne voltunk a háborúban s magunk se tudtuk s a páterek méltán aggódtak: még a vizsga előtt jön a főigazgató, de eljöhet a püspök is. Még a zsidó fiúk se szorgalmaskodtak s a híg vérű svábok, kiknek őseit valamelyik állítólagos Kaplony-ivadék telepítette ide és a környező falukba, harcos hajdúk példájára káromkodtak. Hát ma már nyugodtan és nyíltan beszélhetek mindenről: az a tíz esztendő, melyre mint e háború egyik bennfentes alvezére, szent titoktartást fogadtam, réges-régen elmúlt. A harcosok átmentek az Idő más harctereire, sokan a halálba s a rest, álmos, hullámtalan várost is megboronálta egyszer-kétszer a Sors forgó-szeles boronája. Én akkoriban, miként sokan közülünk, halálosan szerelmes voltam egy fél tucat kisasszonyába s ha alkonyatkor a Kaplony-park mellett sétáló népek között vizsgálódtam, fájt a szívem, miért nem vagyok olyan felnőtt, mint egy igazi felnőtt. Kovács Magda, Pályi Sári, Pályi Gizi, Kolovszky Rózsika s a többiek, még a velem egyazon korúak is, már nagyocska lyányoknak számítottak, kik velünk csak nagyobb legények híján állottak szóba. Ma úgy gondolom s látom, hogy a háború mégis csak a roráték idején gyulladt ki, jóval a Somos-erdő ibolyái és a Posta-rét sárga virágai előtt. Ez a háború néhányunk számára a Náncsi háborúja volt, háború Náncsi miatt, Náncsi révén, Náncsiért, nem is tudom ma már, alighanem mi indítottuk meg, öt kosztos diákok…

Mutass kevesebbet