Rejtelmes foglyok a Szaharában

A tenger hatálmában. - Rajta, fiukl Mindjárt kész a tutajunk, és a tenger most csendes. A város nem lehet már husz kilométernél messzebbre. Aki igy beszélt és a két fiu, akikhez beszélt, tutajt igyekezett összeróni egy kis olasz gőzös törött gerendáiból és deszkáiból. A kis gőzös Máltából indult el Tripoliszba, de most ott hevert oldalára dőlve az északafrikai partvidék egyik hosszú, alacsony, veszedelmes homokzátonyán. Látták már a tripoliszi partot, egy keletről nyugatra húzódó, alacsony, sötét karéjt, amely mögött, mint a felhő, két hosszú, árnyaskék sáv lebegett, a Szuara-dombokat és a magasabb Ghurian-hegyláncot jelezve - ezt a valaha hires rablófészket, amelyben manapság is akadnak még útonállók. De bárha a szárazföld ott volt előttük, sok végezni valójuk volt még, mielőtt eljuhatnak a partra. - Ez a vége annak, látjátok, ha elveszti az ember a fejét, - folytatta Brown ur, a tönkrement gőzös főgépésze, miközben szorgalmasan dolgozott a tutajon. - Ha azok a máltai fickók nem hagyták volna cserben a hajót, ugy jártak volna, mint mi. Így ellenben oktalanul a tengerbe vesztek. Mert ezen a tájon csónak nem boldogulhat, főként ha tul is van terhelve. - Sajnálom mégis a szegény Feroni kapitányt, - mondta az egyik fiu, - mert megtett minden tőle telhetőt, amig a lezuhanó gerenda le nem sújtotta. Aztán persze vége volt mindennek.

Mutass kevesebbet