Rekviem a parasztságért

Az előttünk járó generációk illúziókba ringatták magukat. Úgy gondolták, hogy hosszú távon is megtermi gyümölcseit az a gyakorlat, minek értelmében lemondva a politizálás jogáról, a politikán kívüli élet lehetőségei a végtelenségig bővíthetők. Merőben furcsa és ellentmondásos volt az ezzel együttjáró, kényszerűségből önkéntessé vált amnézia, hiszen azt követelte, hogy a feledés homálya boruljon a múlthoz és jelenhez szervesen hozzátartozó tényekre, dátumokra, személyekre, tettekre, eseményekre. Ezzel az egyes ember elveszítette a logikus történelmi gondolkodás képességét. Magától értetődő, ha nincsenek tények, illetve azokról nem beszélünk és nem veszünk tudomást, akkor összefüggések sincsenek. Ezek hiányában pedig nem érthetők meg napjaink társadalmi devianciáinak - alkoholizmus, öngyilkosság, népességfogyás, szolidaritás hiány - okai és kialakulásuk folyamata. A tragédiákkal és sorsfordító eseményekkel túlterhelt huszadik századi magyar élet, rákényszerítette az embereket az alkalmazkodás és a túlélés hatékony taktikájának és stratégiájának kimunkálására. Jelzésértékű, hogy ezek legkiterjedtebb alkalmazására azt követően került sor, hogy 1947-1948-ban kezdetét vette a magyar társadalom államosítása. A mikroközösségi viszonyrendszerek, a normális emberi kapcsolatok szétzúzásának Rákosi-éra alatt lefolytatott kísérlete, minden igyekezete és erőszakossága ellenére sem érte el maradéktalanul céljait. A kíméletlen terror, a félelem mérhetetlen eluralkodása és a vele járó bizalmatlanság, valamint a féktelen gazdasági nyomás ugyan lényegesen átalakította a falusi élet megszokott rendjét, de a változások, a társadalom szerkezeti eltolódásai ekkor még nem bizonyultak visszafordíthatatlannak. Ezt támasztja alá az 1957-1959 közötti "korlátozott visszaparasztosodás" jelensége is.

Mutass kevesebbet