Robert Burns versei

Talán ​nincs még egy költõje a világirodalomnak, aki annyira belopta volna magát a magyar költészetbe és a magyar versolvasók szívébe, mint „a skótok Petõfije”, az 1759-ben született és fiatalon, 1796-ban meghalt Robert Burns. „John Anderson, szívem, John”, „Van itt valaki? Ki kopog? Én vagyok, mondta Findlay”, „Korai még a konty nekem”, „Sej, szép legény volt Hegyi Jani”, „Ha mennél hideg szélben a réten át, a réten át…” – mind olyan ismerõsen hangzik, mint akármelyik nemzeti klasszikusunk, hála a nagyszerû fordítóknak is, Arany Jánostól Kormos Istvánig. Burns korában fordult a figyelem a népköltészet értékei, így a skót balladák felé, és õ volt az elsõ nagy népi költõ, nemcsak azért, mert a népbõl, szegény sorból származott, hanem és fõleg azért is, mert – mint Szerb Antal írja – "legjobb költeményei olyan mûvészeti értékeket tartalmaznak, mint a népdalok: egyszerûek, egységesek, felbonthatatlan lírai atomok. Beláthatatlan fontosságú újításuk ez az egyszerûség: ma, a múlt század nagy népi ihletésû lírikusai, Heine és Petõfi után, már szinte el sem tudjuk képzelni, mit jelentett ez az egyszerûség a XVIII. században, a klasszikus, feldíszített költõi 'dikció' korában. Egyszerûségük varázsához hozzájárult a nyelv is: Burns jó verseit nem az angol irodalmi nyelven írta, hanem skót nyelvjárásban, tehát olyan nyelven, amely angol közönsége számára irodalomtól szûz, új nyelv volt, minden fordulata élmény és újszerû kifejezés. És ugyanakkor õsi, archaikus hatású nyelv, mert a nagy balladák nyelve. És még egy titka van Burns varázsának, a személyes hang. Ami Rousseau a prózában, az Burns a költészet magasabb közegében. Az elsõ költõ, akinek költészete tiszta élmény-líra."

Mutass kevesebbet