Arany János drámafordításai III.

Shakespeare-t az elmúlt század folyamán egyre fokozódó lelkesedéssel és tisztelettel vette körül irodalmi közvéleményünk. Arról, hogy szinte nemzeti klasszikusaink közé számít, büszkeséggel szoktunk megemlékezni, s úgy, mintha csupán nálunk volna ez így. Pedig ebben is testvérei vagyunk a körülöttünk és tőlünk északra élő nemzeteknek. Az ő életükben, fejlődésükben is igazán történelmi szerepet játszottak a brit óriás művei. Az önmaguk egyéniségére eszmélő, szellemi és politikai önállóságukat kivívó nemzeti műveltségek erjesztői, ébresztői, mintaképei lettek. Voltaire felismerte ugyan a drámaköltő nagyságát, de hatását látva önmagának is szemére hányta, hogy a "szörnyeteget" beengedte a francia mintájú felvilágosodás ápolt kertjébe. Lessing Shakespeare nevét írta a zászlóra, amellyel a német dráma szabadságharcának élére állt, Goethe az ő műveiben fedezte fel azt a kontinenst, amelynek dús vadonjaiban a tiszta természet, a szabad képzelet, az elveszett északi emberség világát megtalálhatja az újjászülető északi népeknek a latin, francia gyámság alól szabaduló irodalma. Korszakok határán állt, világok ütköztek meg benne: műve, mellyel tükröt tartott kora elé, ezért is oly kimeríthetetlen. Polgári igények és eszmények feszengtek benne a feudalizmus letéphetetlen bilincseiben. Északi szellem volt, a Földközi-tenger évezredes műveltségeket szülő és őrző világától idegen: erre az ősi ölre mindig odavágyakozó s ellene újra meg újra fellázadó. A reneszánsz életöröme, vállalkozó kedve, szabadságvágya, dicsőségszomja rajta is átviharzott. Ő is az embert állította a világ közepére, de a körülötte levő valóságot temérdek nagyságúvá növelte s szédítőn szakadékosra mélyítette játékos, szenvedélyes képzelete. A reformáció forradalmi indulatainak és megrendüléseinek megtestesítője volt: a világban magára maradt, de kitaszítottságát és otthonérzését, törpeségét és teremtő nagyságát vállaló és hangsúlyozó újkori ember ábrázolója. Ennek áradó, minden addigi vívmányt magával sodró nyelvén szólt. Az embert tette meg ismét a cselekedetek mértékének, a lelkiismeretet legfőbb bírónak, a közszokást annak a korlátnak, amelyen a túlhabzó szenvedély hübrisze tragikus végzetszerűséggel megtörik. A maguk emberségében, nyelvében, társadalmában és műveltségében megújuló, szabadságukért és függetlenségükért küzdő észak- és kelet-európai népek irodalma, főképpen drámája és színjátszásra elképzelhetetlen Shakespeare nélkül.

Mutass kevesebbet