Simon Menyhért születése

Tisztelt olvasóim között bizonyára akadnak, akik hitetlenkedve fogadják az alábbi történetet. Megeshetett-e egyáltalán, kérdik. S ha igen, így esett-e meg, ahogy elbeszélem? Megvallom, amikor meghallottam, magam is elcsodálkoztam rajta. Esti sétáimon, melyeket kutyámmal együtt kanyarítok a hegyoldalban, lakásom fölött, ha egyszer-másszor eszembe jutott, elmosolyodtam örömömben. Jó, hogy megesett, gondoltam. Jó, hogy megeshetett, tettem hozzá. El-eltűnődtem, léptemet szívem gyorsuló dobbanásához mérve. Tisztelt olvasóim tudják, hogy a Pasaréten lakom; a völgyet szegélyező dombról tágas kilátás nyílik a túlsó oldalon sötétedő hegyekre, sokezernyi lámpájukkal, fölöttük az égre, a csillagokra. Sétáimon ritkán találkozom emberrel, egy-egy munkájáról hazasietővel, s így van érkezésem megmérni a világot, mielőtt magam is hazaindulok, íróasztalomhoz. Mondom, gyakran elmélkedem az alábbi történeten, mindannyiszor egy boldog rezdüléssel szívemben, s mély légvétellel egyet-egyet sóhajtva, mint aki meg van elégedve a világ sorával. Míg egyszerre hónapok multán - mint villámcsapásra - azon kaptam magam rajta, hogy nem hiszem el. Mert ha elhinném, akkor ugyan miért nem írom meg, kérdeztem magamtól döbbenten. Álltam, sűrű ijedtségemben, mint répa a földben. A kutya futtában visszatekintett, s szintén megállt. Oly hirtelen fékezett le, hogy a farka merőlegesen fellendült a levegőbe. Egymásra néztünk a téli éjszakában. A meredek, hóborította Vadrózsa-utcában jártunk épp, melynek felső vége tudvalevőleg a Darányi Ignác-utcába torkollik.

Mutass kevesebbet