Spion bölcsei (dedikált)

Nagyon ​nagy a baj Molnár Tamással. Az egyik fő baj, hogy – amolyan Krassó-módon – az elnyomó rendszerekkel szemben nem ismert kegyelmet vagy megalkuvást. A másik fő baj, ami talán még kínosabb, hogy – ellentétben Krassó Györggyel – csak nem akarja megtenni a volt bulizó ellenzéknek azt a szívességet, hogy meghal. Hogy ők uralják a terepet. Hogy ők írják az ellenzékiség történetét. Kontroll és ellentmondás nélkül. Ők, akik vigyáztak, csak akkor lépjenek színre, amikor már biztosak lehettek benne: nemzetközi támogatottságuk révén ŐKET nem börtönzik be. Sőt, Soros-lovagokként szorgosan utazgathattak Nyugatra, amikor Molnár Tamás, Bokros Péter és a 301-es parcellában a kopjafákat faragó Inconnu Művészcsoport többi tagja még Balmazújvárosba sem látogathatott el „árnyékaik", m nyomukban lihegő kopók, a D-209-esek nélkül. Amikor végre, a rendszerváltás küszöbén, az 1956-os forradalomról Londonba egy általuk rendezett kiállításra végre kiutazhattak, Demszky Gábor mai főpolgár-mester – akkor D-üzenetek postása – figyelmeztette őket: „Az elvtársak azt üzenik, hogy ne gyertek vissza". A rendszer meg akart szabadulni Molnár Tamáséktól. Nem szabadult meg. Molnár Tamás maradt, és mivel a régi rendszer emberei is maradtak, ma Molnár Tamás annál kínosabb, minél többen olvassák. Könyvalakban pedig kifejezetten robbanékony.

Mutass kevesebbet