Svédország messze van

Elgondolkoztató, ​az olvasóban továbbgyűrűző regényt írt Újhelyi János, aki a lélektani témát a drámai cselekményépítés mintájára csak a párbeszédek, mozdulatok – vagyis a látható, érzékelhető külső cselekmény feszesre zárt, érzékletes módszerével eleveníti meg. Hőse Varga Bálint, a fiatal könyvtáros, akinek végre meg kell mérnie önmagát, végig kell gondolnia eddigi életét, hogy a férfikorba továbbléphessen. A magabiztosnak látszó, soha el nem lágyuló, célratörő, ám sérült fiúnak sohasem befolyásolták az érzelmek a tetteit. Büszke, törekvő fajta, kikezdhetetlen volt mindig. Egyedül szerzett meg mindent – mert kamaszos sértődékenységgel már tizenöt évesen elköltözött az anyjától –, diplomát, lakást, vezető beosztást. Amikor megvalósultak örökös készenlétet parancsoló tervei – elveszti kapaszkodóit, kényszerűen új célokat kell keresnie. Múltját faggatva döbben rá, hogy harmincéves korára hiábavalónak tűnik eddigi élete, mert sohasem hagyta hatni magára az élet apróbb-nagyobb örömeit, bánatait, s mert hidegsége, lappangó karrierizmusa megakadályozta mélyebb kapcsolatok teremtésében. Le kell számolnia önfejűségtől megkeményedett gyermekkorával, a „magamban bíztam eleitől fogva” megkérgesedett életelvével, illúzióival. Ezt az oldódásra serkentő, nehéz fordulatot éljük át vele az érdekes történetben.

Mutass kevesebbet