Szelektív üveghegyen innen (dedikált)

Kezdik megszokni (a) Debreczenyt. Vagy nem. Amikor kilép a rivaldára; még meg sem szólal, már megjelenik az arcokon az a jellegzetes, beavatotti közvigyor, lesz; ami lesz, szórakoztatva érzi magát a kedves közönség, azért is érkezett, mulattatva lesz, agy kikapcsol, mimikai izmok készültségbe helyezve. Számtalan fellépés és számos megjelent kötet után, ma is ez a helyzet, s amikor rajongói azt hiszik, már értik, akkor tuti félreértik, s amikor kezdik értelmezni, sőt megmagyarázzák, no akkor már ugyancsak igyekezniük kellene, hiszen fejük felett már kötelékben repülnek az ötcsillagos döglött halak az évszázad mérkőzésére előkészített, műfüves Nemzeti Planetárium felé, s kopoltyú-hónuk alatt vidoran csillan az utolsó szaloncukor, ez lesz a végső, csörgő sztaniolcsokra, akárha kondenzcsíkot húzó felderítőraj rajzolna párhuzamosokat a tavaszi paplan-kék égre, s alant, a kapuk előtt zúg a vedlett ruházatú betű-vető közmunkások kórusa: ANGÁRD AVANTGÁRD! Köves István

Mutass kevesebbet