"Szemtől szemben"

Érthetetlen, értelmetlen (mert nem érthető, nem fogható fel) események, jelenségek tömege vesz körül minket: serdülők kaszabolják le hidegvérrel szüleiket, osztálytársaikat; gyereklányokat erőszakolnak meg (vagy ők kínálják el magukat); fiatal nők, férfiak árulják testüket úton-útszélen; főszereplővé vált a hazugság, az alakoskodás, a csalás; anyák ölik meg csecsemőiket, adják el tizenéves lányaikat pár száz forintért; bódító-, ajzó-, halucinogén szerek hódítanak téve rabjukká a sivár, kiürült hétköznapok között őrlődő tömegeket; idegenné (értéktelenné) válik az élet (és a halál); s a sor lehetne még folytatni (szinte a végkimerülésig). Mintha a század (ezred) vég infernális hangulatában árná haláltáncát a mitoszaitól, emberi értékeitől (önmagától, önmagát) megfosztott emberiség (s közben úgy tesz mint a strucc, amikor a vihar közeledik: perecpciójából - s tudatából egyaránt - kizájra, elhárítjaa történéséket... Nincs köze hozzá, nem az ő felelőssége, nem az ő "asztala", nem ő tehet róla). Sorozatunk kötetei megkísérlik látleletezni a jelenségeket, a rögzített pillanatkép mögé tekintve rákérdezni azok okaira. Nem akaruk készre recepteket, mindent megoldó szenteciákat nyújtani. Kérdéseket kívánunk felvetni, kérdéseket, melyek sokszor "tiltott területre", tabukkal körülhatárolt válaszokhoz vezetnek. Olyan válaszokhoz, melyeket nekünk (íróknak - olvasóknak egyaránt) kell megadni. Meggyőződésünk, hogy változáshoz, változás lehetőséghez az egyénnek - ebben az esetben az olvasónak - kell megadni a választ, azt a választ, amely kikényszeríti, követeli a változtatást. Hamvas írja az "Apokalyptikus monlóg" című esszéjében: "Az iszonyatosan meggyötört lélek kínjában kiizzadja magából az áldott tudás legelső cseppjét." S csak bízni (hinni) lehet abban, hogy a megélt, megszenvedett tudás tényleg képes jobbá, emberibbé formálni közös jövőnket. Ez a hit - a tudásban, az írott szó erejében - vezet minket, amikor útjára indítjuk a sorozatot.

Mutass kevesebbet