Szentföldi látomások

Mi végre vagyunk a világon? Hogy valahol otthon legyünk benne - válaszolja Ábel, Tamási Áron regényének hőse a katekizmus kérdésére. Az otthon nemcsak fizikai környezet. A föld, az ország, ahol megszülettünk, a ház, melyben tartósan lakunk csupán lehetőség otthonteremtő vágyunk számára. Hogy valahol otthon legyünk, ahhoz emlékek kellenek; eleven emlékezet, mely minden körülmények között megtart, s nem ereszt. Hiszen ami volt, az tesz felelősség azért, ami lehet, aminek lennie kell. S csak az érvényes, amit az emlékezet őriz. Az emlékezet látomásaink és céljaink szülője. Ott vagyunk otthon, ahol van mire, van kire emlékeznünk; ahol a közös emlékezet révén fél szavakból, gesztusokból is értjük egymást. Vagy még inkább, ahol feltétlenül érteni akarjuk a másikat. Megismerni őt, mert több az, ami összeköt, mint mi elválaszt egymástól. Ha avégett vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, akkor ott kell megismernünk egymást, s szeretve a másik másságát szót értenünk, ahol sorsunkká lett a közös emlékezet. Ez, a sorsunkká lett közös emlékezet az alapja zsidó és keresztény párbeszédének. Másrészt, illuzorikus Jézusról gondolkodni és beszélni anélkül, hogy egyidejűleg ne valósuljon meg a dialógus a zsidósággal, melynek hit- és sorsközösségéből Jézus soha nem lépett ki. A keresztény antijudaizmusnak - mely különféle módon és ideológiával mindig újra kitért e dialógus elől - tán legsúlyosabb bűne, hogy Jézus nevében merő látszattá degradálta a hitet. Ott vagyok otthon a világban, ahol az Isten-kérdés eleven, ahol a hit nem magától értetődő, s megélése nem gyorsan letudható ünnepnapi köteleség. Meggyőződésem, amit Karl Barth élete alkonyán, 1966-ban Rómában így mondott: "Napjainkban a római katolikus és sok protestánc egyház között jó kapcsolatok alakultak ki... De nem felejtkezhetünk el arról, hogy végül is egyetlen, valóban nagy ökumenikus kérdés létezik: kapcsolatunk a zsidósággal."

Mutass kevesebbet