Szerelemről álmodozva

Volt ​idő – és épp a „sötét középkor” századaiban! – , amikor a líra egyet jelentett a szerelmi lírával. II. Frigyes császár ugyanoly kevéssé röstellte „kötelezően” halálos szerelmi keserveit, mint korának bármelyik szegény sorsú trubadúrja; hiszen akárcsak a trubadúrok, vagy hétszáz esztendővel később Salvatore Quasimodo, ő is azt tartotta, hogy élni csak úgy érdemes, „ha egész velődig izzít a szerelem”… A pokoljáró Dante útja a Purgatóriumon át vezet Beatricéjéhez, de Pietra-verseiben már egy földibb, testibb szerelmet is megszólaltat, elsőként mutatva így fel azt a teljességet, mely a reneszánsz minta-szerelmese, Petrarca nyomán még hosszú századokig elsősorban szerelmi líraként van jelen Itália költészetében. A költő persze nemcsak értelmezi a szerelmet, nemcsak okul belőle, hanem játszik is vele, hiszen tudja, hogy a szerelem jó dolog; de – mint például a reneszánsz művészóriása, Michelangelo, a forradalomért lángoló Carducci, vagy a modern Olaszország legnagyobb költője, a töprengő Montale – azt is mindig tudja, hogy aki a szerelem szabadságát és fenyegetettségét, gyönyörét és kínját érzi, az az egy és oszthatatlan életet éli.

Mutass kevesebbet