"Szerelmes Orsikám..."

Esemény volt hajdan a levél, nem is lehetett más, mint ritka madár. Főrendiek írásával futár nyargalt, kisebb urakéval küldönc loholt, egyszerűbb emberek búját-örömét alkalmi postások iszákjában hordta hátán a papír, míg végre odaért, ahol megszólalt a betű. Rangja volt a levélnek. Látott, érzett, ítélt, mások szemével is, bepillantást nyújtott a világ-labirintus távoli járataiba, a tollat tartó kezet megremegtető gondolatokba, lelkek lángjába-füstjébe, országrengésbe, szívverésbe. Bámulatos erejű volt az árkus - hiszen ívet jelentett az emberek között. Súlyos igék, láttató szavak ívelhettek át benne messzi partra. Önmagának egy darabkáját küldte vele, aki írta, s a betűszárnyon érkezett szó részévé lett annak, aki befogadta. Sorozatunkban közkinccsé tesszük régmúlt korok jelentős magyar személyiségeinek és a hétköznapok egyszerű embereinek levélre bízott közlendőit, és így a levéltitok megsértése nélkül, mi is címzettek lehetünk. A Magyar Levelestár ötödik kötetében olvasható levelek 1540-től 1562-ig, Nádasdy Tamás haláláig tudósítanak a házaspár életének mindennapjairól, példás családi életéről, Gáspár doktor eredményes működéséről. A háztartás ügyes-bajos dolgairól éppúgy szólnak e levelek, mint a király közelében élő Nádasdy gondjairól. Orsolya asszony beszámol arról, hogy nő létére milyen eredményesen védte a környék várait a török portyázó csapatoktól - férjétől ki is érdemelte a "szerelmes Hadnagyom" megszólítást! -, a férj pedig riadtan jelezte azt is, ha nem kapta meg a kívánt színű kelmét az új szoknyához. Gáspár doktor pedig nemcsak az alkalmazott gyógymódról írt gazdájának, hanem arra is gondja volt, hogy úrnője mit egyen-igyon, mennyit tartózkodjon a friss levegőn, s hogy "derék asszonyokat" kell szerezni mellé, nem olyanokat, akik rátartiak, gőgösek, minduntalan az őseiket emlegetik, italosak, büdösek, bakszaguk van, ostobák, szószátyárok. Mert tisztességes családanyának kell, hogy tisztességes, szemérmes, józan, alázatos nő szolgáljon.

Mutass kevesebbet