Szervátiusz Jenő (dedikált)

"... Egyik méltatója "önéletíró szobrásznak" nevezte Szervátiusz Jenőt, utalva a sok-sok önarcképre s azokra a szobraira, melyekhez egy-egy szóban is elmondható személyes élmény kapcsolódik. Mint például a Hargitai pásztorhoz vagy a Rőzsehordóhoz. Noha mindegyik mögött csakugyan ott ékeskedik a történet, a befejezett szobrok mégsem a történetet mondják soha. Mindig a történetek lényegét: a ráadást, a többletet. Azt, ami nem az egyszeri életre, hanem magára, a létezésre utal. Evésre, ivásra, gyászra, munkára, férfi és nő kizökkenthetetlen ősi viszonyára. Ez a személyesség - ahogy József Attilánál - Szervátiusz Jenőnél is az egyetemesség eszköze. A korszerűség és a korszerűtlenség agyonpaprikázott és agyonunt vitáit ezért kerülhette ki kétségek nélkül. Ő az a jó csillag alatt született művész, akinek nincsenek elméletei. Csak élete van, s az életének célja. A humanizmusa sem más, mint a mesterség örök gyakorlása. A dolgozó kéz nem papol, nem gesztikulál, hanem teremt. Műveiben így sohasem az a megszentelt, amit egy vallás vagy ideológia szentesített, hanem amit az emberi szenvedés. Akár a népballadáink világában. Talán ezért is kötődik hozzájuk eltéphetetlenül. A hang, a balladai hang, amely irodalmunkban is csak elvétve szólalt meg hitelesen, Szervátiusz Jenő tiszafáiból, juharfáiból beszélni kezdett. Beszélni, mint a falba épített asszony. S ahogy a magyar szellem világa elképzelhetetlen Arany balladái nélkül, ugyanúgy elképzelhetetlen már Szervátiusz Jenő balladaszobrai nélkül is... Volt néhány nagy szobrászunk ebben a században is. Elég, ha csak olyanokat említek, mint Medgyessy Ferenc, Mészáros László, Ferenczy Béni. De ők kivétel nélkül a görög-római mintákból merített európai szobrászat követői voltak. Kortársukként Szervátiusz Jenő volt az első, aki a reneszánsz óta eluralkodott példával és esztétikai világképpel szakítani mert..." Csoóri Sándor (Szevrátiusz Jenő szobrai Sopronban 1976)

Mutass kevesebbet