Sziget a mérgezett tengerben

Győr felé autózunk, egy verseskötet könyvbemutatójára. A mellettem ülő szerző kötetének címét morzsolgattam ekként magamban, kicsit kifordítva. Kilencvenéves útitársam: ügyvéd, költő. Szokása szerint derűs és friss. Rászánom magam és kérdezem, ami régóta érdekelt: - Hogyan volt 44-ben? Akarsz egyáltalán róla beszélni? - Szívesen, mert happy end volt a vége. Csend a vezetőülésnél... Hm. Happy end? - Igen, ez sikertörténet. Apámmal és még vagy hetven ügyvéddel együtt ugyanis márciusban túszul ejtett a Gestapo. A kamarát talán érdekelheti, hogy szisztematikusan vittek el túsznak a gazdag kapitalisták mellett ügyvédeket is. De minket csak A-tól K-ig. A többit már le tudta állítani a minisztérium. Túléltük, és pont amiatt, hogy túszok voltunk. Velünk ráadásul az internálótáborban nagyon rendesen viselkedtek. Kitűnő volt a táborparancsnok, aki kifejezetten óvott minket. Ilyen méretű kollektív mentőakció másutt csak a Schindler féle volt. Arról tud a világ, erről nem. - Ez tényleg szokatlan visszatekintés. Schindler listáját mondtad? Vannak tehát konkrét személyek, akiknek esetleg az életedet köszönöd? - Természetesen. Elsősorban a tábor parancsnokának, egy Vasdényey István nevű rendőrtisztnek. Nagyszerűen viselkedett. De besegített a nagypolitika is, amikor Lakatos Géza lett a miniszterelnök. - Miért nem írtad meg eddig? - Most meg fogom írni. De csakis azért, mert jó lett a vége. A jónak is emléket kell állítani. Korábban erre a körülmények nem voltak megfelelők.

Mutass kevesebbet