Szobor a hóban

Ez a könyvem jószerint befejezetlen, mert befejezhetetlen; még akkor sem tehetnék pontot utána, amikor majd pontot tesz életem végére a nemlét, de nem tehet soha annak a végére, ami könyvem tárgya, ihlető forrása, mert az maga a véget nem ismerő folyamatosság: a romániai magyar irodalom. Nem irodalomtörténet írtam, nem is emlékiratot, megpróbáltam bebarangolni egy szellemtáj néhány szegletét és színhelyét, annak bizonyítására, hogy az írás és az irodalom alkotó működtetése a másokért létezés leghatékonyabb formája. Amidőn az énkörűség és a magánakvalóság ódon változatai még korántsem haltak el, és újdon változatai születőben, az irodalom, melynek egyetlen eszköze az anyanyev, már puszta létével is az emberközi érintkezés, közlésképesség és közönségigény szükségességének nem csupán hirdetője, de serkentője, alapozója is. Ez a könyv úgy született, hogy 1977. március 4-én, a bukaresti földrengés éjszakáján és a rákövetkező sorsvallató napokban, a földrengéstől halomba dőlt könyvtáram és irattáram kénytelen újrarendezésekor kezembe került a romániai magyar irodalom hozzám tévedt maroknyi dokumentuma, élők és holtak baráti kézjegye, üzenete, tesvér román írók kéznyújtásának szellemi ujjlenyomata, levelek, fényképek, könyvekbe írt ajánlások, talminak tetsző irkafirka, mely az emlékezés szorongásos láncreakciója révén, hirtelen fényt lövellt arra a szellemtájra, amelyben élünk, s amelynek helyzetrajzához e könyv csak adalék lehet, folyatása, fejezete mindannak, ami e helyzetrajzból immár megíródott, töredékes részlet, mely folytatásra, folytatóra vár, aki lehetek magam is más is, mindegy. Minden látszat ellenére ez a könyv nem rólam szól, ki tűnékeny szerplője vagyok annak az irodalmi történésnek, amelynek halhatatlan hőse csak kettő van: a szó és az olvasó. Szász János

Mutass kevesebbet