Szöveggyűjtemény a XX. század világirodalmából

A XIX. század realizmusának kemény kritikai jellege a század derekán a forradalmi esztendők múltával, az emberibb sorsért küzdő tömegeknek, az emberi szellemnek annyi hősi kudarca után megváltozott. Míg a század első felének realizmusa - gondoljunk Balzacra! - mindig a lényegre, a dolgok mélyére nézett, s amit látott, azt könyörtelen világossággal ki is mondta, addig a második félszázad fáradtabb és kétkedőbb mesterei itt-ott hajlottak a felületibb szemléletre. Nem mintha a világirodalom ezekben az évtizedekben híjával lett volna bátor szellemű íróknak, költőknek. Csak éppen nem élt már az irodalomban a töretlen hit, hogy az emberi sorsot a polgári társadalom keretein belül méltóvá lehet tenni az emberhez, - és nem élt még az irodalomban az a másik hit, hogy egy társadalmi forradalom szétrobbanthatja a polgári világ kereteit, és módot adhat egy tisztább, emberibb világ megteremtésére. A századközép forradalmaiban csalódott polgár belefáradt a valóság mélyebb és átfogóbb szemléletébe. Nem a döntő összefüggéseket kutatta immár, hanem a felület apró tényeihez tapadt, a valóság külső részleteinek tetszetős gazdagságához. Olyasmit érzett, hogy ha ingoványra került a mélyebb kapcsolatok kutatása közben, majd biztosabb talajon jár, és talán célhoz is ér a világosan érzékelhető, pontosan kitapintható konkrétumok talaján. Úgy tetszett, hogy irodalom nem képes megragadni az élet lappangó, igazi nagy összefüggéseit, s ha ezzel próbálkozik, sohasem jut el a való világ hiteles ábrázolásáig. Viszont, ha következetesen rögzíti mindazt, amit érzékei kínálnak, akkor mégiscsak képes lesz művészileg ábrázolni az embert és világát.

Mutass kevesebbet