Sztálin alkonya

Abban az orosz kisvárosban, ahol a gyermekkoromat töltöttem, 1953 márciusában sokan gyászoltak. A település vezetése küldöttséget menesztett Moszkvába, a Szakszervezetek Háza Oszlopcsarnokába, Joszif Sztálin március 9-én megrendezett temetésének helyszínére, ahová csodával határos módon sikerült is bejutniuk - talán, mert a helyi textilgyár vörös és fekete bársony rózsákból roppant látványos, hatalmas koszorúkat készített. A temetés napján a környékbeli iskola Moszkvába felvergődő két tanulója a rendőrökkel való dulakodás közben megsebesült. Látásból ismertem őket. Bementem hát hozzájuk a kórházba, ahová szabad bejárásom volt, hiszen a szüleim ott dolgoztak: apám a sebészetet vezette, édesanyám a város közkedvelt gyermekorvosa volt. De a két fiú nem mesélt nekem arról, mi történt Moszkvában, Sztálin temetése napján. Észrevettem, hogy Orehovo-Zujevo egyetlen nagyobb könyvkereskedésének kirakatában a gyászkeretes Sztálin-kép mellé odakerült a „malacpofának" csúfolt Malenkov portréja, ami a boltvezető kifinomult politikai érzékére vallott. A „meghalt a király, éljen a király!" sajátosan érvényesülő elve alapján az üres konzervdobozokkal díszített kioszkokban árulni kezdték a „kollektív vezetés" tagjainak erősen retusált, ikonokra emlékeztető, aranykeretes fényképeit. Szenvedélyes képeslapgyűjtő lévén azonnal megszereztem a sorozatot. A textilgyárak meg a hadiüzemek munkásai, alaposan kihasználva a Sztálin halálával keletkezett általános zűrzavart, jól berúgtak, és napokon át nem mentek dolgozni. Az üzletek előtt kígyózó sorok ettől, persze, nem lettek rövidebbek, de a várakozók között időnként elhangzottak olyan kijelentések, amelyek miatt a lesben álló titkosrendőrök jó néhány embert elvittek. A hatalmas birodalomban szinte mindenütt folytak a letartóztatások: a rendszer haszonélvezői megpróbálták visszagyömöszölni a palackból kiszabaduló szellemet.

Mutass kevesebbet