"...szülötte földünkön helyünk legyen"

Egy előszóban arról szokás írni, miként jutott el témájúhoz szerző, miért tartja fontosnak azt. Esetleg arról még, hogyan viszonyul témájához: milyen attitűddel, milyen értékrend alapján közelít ahhoz. (Ez utóbbi szociológiában és hasonló dolgokban különösképpen ajánlatos. Mivelhogy tudjuk: nincs „értékmentes" tudomány; az ember, kutatást-elemzést kezdvén, nem tudja „fogasra akasztani" értékrendjét. Az olvasónak joga van tudni, s célszerű tudnia, kivel áll szemben.) Helyes szokás, tartsuk meg. Kicsinyként bonyolultabb ezúttal helyzetünk, lévén két szerzője a könyvnek, más-más indíttatással, más-más úttal, aztán egy ponton összefonódó élettel s gondolkodással. Elkezdjük hát itt külön-külön, és aztán, az előszót is, folytatjuk együtt. Mondjuk meg előbb: nem vagyunk cigányok. És mondjuk meg azt is: elfogultak vagyunk, noha igyekszünk elfogulatlanok lenni. Hogyan jön ez össze? Így: Igyekszünk, legjobb tudásunk - és legjobb tudományos lelkiismeretünk szerint, aggályosan betartva szakmáink szabályait - feltárni és megmutatni azt, ami van. És eközben akarjuk, munkánkkal is ahhoz akarunk téglát tenni, hogy végre valahára kapjon igazi, hatékony és hatásos, hosszú távra megoldásokat kínáló segítséget a cigányság (már persze az a része, amelyiknek szüksége van a segítségre; később, még, ebben az előszóban, szót ejtünk erről) a magyar társadalomba való teljes érvényű „beemelődéshez". Ennyiben elfogultak vagyunk, bevalljuk itt. És most a „bemutatkozások". Én, Bánlaky Pál, szociológus vagyok. Meghatározó tágykörbeni élményem mégsem szakmámhoz kötődik. A hetvenes évek elején belekóstoltam a riporterkedésbe is. '71-ben, vagy '72-ben; nem pontos az emlékezet, de mindegy is az - Sipos András rendezésében portréfilmet forgattunk egy falusi körzeti orvosról. Kísértük őt, persze, beteghez is. Hívták tüdőgyulladásos cigányhoz, mentünk a cigánytelepre. Faluvég, az utolsó háztól legalább fél kilométer, az erdőszélen, áfák közt elszórva 10-15 putri. Villany, víz, köves út természetesen nincs. A beteg az egyik putriban: legfeljebb 15 m2, alapozatlan vályogfal, vékony rostlemez födém felett itt-ott hiányos cseréptető, a berendezés két ágy, sparhelt, asztal két székkel, néhány polcféle; három generáció, 8 ember (férj-feleség, egyikük szülei, 4 kisgyerek) élettere. A nagyapa a beteg, övé az egyik ágy. Az orvos injekciót ad, gyógyszert írna föl, mondják, nem bírják kiváltani, az orvos három napra valót táskájából ad. Ennyi. Szociológus szakmámban több, mint két évtizede kisvárosok és falvak helyi társadalmával próbálok ismerkedni. Falvakban járva, de olykor városokban is, nem lehetett, hogy bele ne ütközzek a cigánykérdésbe. Húnyt szemmel kellett volna járnom, hogy ne vegyem észre. És mestereimtől azt tanultam, nem jó, ha a szociológus húnyt szemmel jár... Hosszú évekig mégis periférikus kérdés volt ez számomra; talán nem csodálható: a cigányság a helyi társadalom perifériáján élt, és él ma is. Aztán egyszer egy munkahelyen - nem kell elfedni a pontosabb paramétereket sem: 1991-ben a Népjóléti Minisztériumban - összekerültem, majd összebarátkoztam egy cigány emberrel, Nyári Lászlóval. Rávett, hogy ne csak észrevegyem, akarjam megérteni is a cigányt. Azóta nem szabadulok. (A cigánykérdéstől se, meg Nyári Lacitól se...) Én, Kevy Bea, szociális munkás vagyok. Kemény évtizedet dolgoztam egy kisváros nevelési tanácsadójában. Jöttek hozzám a „kliensek": gyerekek, akiket az iskola küldött azzal, hogy ilyen-olyan baj van velük, anyák, akik megtudták valahonnan, hogy hozzánk lehet jönni, ha haj van a gyerekkel. És jártam a környező falvakat „hivatalból": csináltuk az óvodákban az iskolaérettségi vizsgálatokat.

Mutass kevesebbet