Tamkó Sirató Károly

Századunk ​irodalmában nem ismeretlen a rendhagyó pálya fogalma. Aki csak részben is átélte e néhány évtizedet, a történelemnek olyan roppant kihívásaival kellett szembenéznie, mint a két világháború, vesztes és győztes forradalmak vagy a személyi kultusz hiteket emésztő évei. Közismert már, hogy az események földmozgása alapjaiban ingatta meg a hagyományos művészetek egész rendszerét – melynek gyakran elemi funkciója kérdőjeleződött meg, és soha nem tapasztalt méretekben türközte vissza az emberiség válsághangulatait. A folyamatosság helyett a diszkontinuitás, a harmónia helyett a diszharmónia vált a kor uralkodó élményévé. Szellemi és fizikai kényszerek keresztezték szapora ritmusban az egyes alkotói törekvéseket, ívelő pályákat siklatott ki vagy térített el a történelem meg-megújuló rohama. Évekre-évtizedekre tűntek el művészek a magyar szellemi élet porondjairól, megszokott lett a „parányi oeuvre”, s még a legjelentősebb alkotók életművében is éktelenkednek fehér foltok. Politikai, társadalmi és ízlésbeli okokra is visszavezethető, hogy irodalomtörténetünkben az avantgarde törekvések eredményei kallódtak legtovább, s csak az utóbbi időben kezdődött el ennek a nagy hatású művészi-ideológiai mozgalomnak feltérképezése, szerepének tisztázása. Az „egyszemélyesnek” ismert mozgalomban Kassák Lajos mellett sokasodnak a figyelemre méltó nevek és teljesítmények, a magyar irodalom mind szélesebb mezőnyében sikerül tetten érni a művészi forradalom közvetlen vagy közvetett hatásait. Újra és új megvilágításban kerül elő a mulandóság süllyesztőjéből Barta Sándor, Komját Aladár, György Mátyás, a lírikus Déry Tibor és mások neve – eleddig ismeretlen művek és alkotók válnak ilyen vagy olyan szempontból jelentőssé az adott összefüggésekben. Mégis, kevés olyan költőnk van, kinek életműve elé annyira kívánkoznak ma az elöljáró sorok, mint Tamkó Sirató Károly.

Mutass kevesebbet