Tanítsuk a kisbabát!

A gyermek születését legtöbbször igen nagy várakozás előzi meg. A szülők "készülnek" a gyermek fogadására. Ezt a várakozást át- meg átszövik az álmodozások, elképzelések arról, hogy milyen lesz majd a gyermek. Persze kedves lesz és barátságos, segítőkész, szeretni tudó és tiszteletteljes, szorgalmas, okos és tehetséges, jó tanuló és kötelességtudó, sikereket ér el az életben. Vajon van-e olyan gyermek- vagyis valamilyen ijesztő, sohasem létezett-létező csodalény -, aki maradéktalanul eleget tud tenni ennyi várakozásnak és követelménynek? El kellene gondolkoznunk azon, hogy milyen tehertétel, ha egy gyermeknek ennyi felfokozott követelménynek kell megfelelnie. S vajon a gyermek felelős-e azért, ha ilyen előzmények után a szülő előbb-utóbb csalódik várakozásaiban, bevallottan vagy be nem vallottan, úgy érzi, hogy gyermekét nem egészen ilyennek képzelte. Az igazi gyermekkel bajok is vannak, szemtelen is, lusta is, néha felesel és néha lóg az iskolából, néha nem olyan okos,nem olyan ügyes és nem olyan szép mint amilyennek látni szeretnénk. A szülő és a gyermek kapcsolatának valódi tartalma és mélysége tulajdonképpen itt dől el. A várakozásoknak teljesen meg nem felelő gyermeket is vállalni kell érzelmileg, méghozzá örömmel és egyértelműen, mert ez az érzelmi igenlés válhat csak azzá az alapvető erőforrássá, amely végigsegíti őt a fejlődés útján. Még nehezebb azoknak a gyermekeknek a helyzete, akiknél az előzetes szülői várakozások még határozottabb formát öltenek. Sokszor a szülő a gyermeket "élete folytatójának" tekinti, s képzeletében a gyermek életútja már előre megszabott; orvosnak kell lennie vagy mérnöknek, mindent valóra kell váltania az életben, ami apjának vagy anyjának nem sikerült, függetlenül attól, hogy van-e ilyen irányú tehetsége, kedve, érdeklődése. Minél határozottabban "készre írt" az a szerep, amelyet a szülők a gyermeknek szántak, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a szülők és gyermek kapcsolatában zavarok, csalódások, ellentétek támadnak, ha a gyermek saját valódi hajlamainak, érdeklődésének, képességeinek megfelelően próbál élni és orientálódni a világban. Van persze egy másik lehetőség is: sokszor a gyermek észreveszi a neki szánt szerepet, az elvárásokat, amelyeknek teljesítését nemegyszer a szülői szeretet és jóindulat feltételeként éli át. S mert a szülők szeretete számára életfontosságú, megpróbálja magát "hozzátörni" a szülők elképzeléseihez, sokszor erőszakot téve spontán érdeklődésén és hajlamain, sokszor pedig mímelve vagy színlelve azt, hogy olyan, úgy él, úgy gondolkodik, ahogyan ezt a szülők szeretnék. Ez a szerepjátszás semmiképpen sem válhat alapjává harmonikus személyiségfejlődésnek, egészséges karakter kialakulásának. Azt a szülői attitűdöt, amely a gyermek fejlődése szempontjából legkedvezőbb, elsősorban a gyermekre való figyelés és az otthoni légkör szabadsága jellemzi. A nevelésnek az alapja a megismerés, mert mindenféle pedagógia elképzelés megvalósításának realitása vagy irrealitása a gyermek lehetőségeinek és a nevelő célkitűzéseinek összehangoltságán múlik. Kung-fu-cse ókori kínai filozófust - a fennmaradt hagyomány szerint - egyszer megkérdezett Li hercege a helyes cselekvés mértékéről. A bölcselő azt felelte: "kétszer is meg kell gondolni." Aztán Gi hercege is ugyanezt kérdezte. "Azonnal kell cselekedni" - hangzott a felelet. A tanítványok nem értették. "Pedig egyszerű a dolog" - válaszolta Kung-fu-cse-, "Li hercege hebehurgya, neki meggondolást kell tanulnia, Gi hercege töprengő, neki meg kell tanulnia a határozott cselekvést." Tulajdonképpen ebben áll minden nevelés lényege: a nevelési célt a gyermek képességeinek, karakterének figyelembevételével kell kitűzni, nemigen adhatunk általános érvényű szabályokat. A rendkívüli gyors ütemű társadalmi, kulturális, technikai és tudományos fejlődés egyre fokozódó követelményeket támaszt minden emberrel szemben. Ennek hatása már az óvodai és az iskolai éleben is érezhető. Ezért a gyermeket születésétől kezdve tudatosan kell felkészíteni a felnőtt életre, és olyan módon kell fejleszteni képességeit, hogy túlerőltetés nélkül helyt tudjon majd állni a fokozott követelmények között is. Ezt a munkát nem szabad kizárólag az óvodára bízni, hanem ki kell használni a rendkívül fogékony első három életévet, s a családnak is ki kell vennie a részét a gyermek tudatos fejlesztésének munkájából. Ezzel nagyon sok későbbi kudarc megelőzhető. Az első három életévben alapozódnak meg azok a funkciók, amelyekre a későbbi fejlődés ráépül. Ezek elsősorban a mozgás (a járás, a finom kézmozgások), a helyesen artikulált beszéd és a családon belüli együttélés elemi szabályai. Mindezek alapját képezik annak a szocializációs folyamatnak, amelynek során a gyermek végül is társadalmi lénnyé válik. E könyvben leírt foglalkozásokkal kapcsolatban két szempontra hívnánk fel a különösen a figyelmet. Az egyik a légkör. Mindenképpen el kell kerülni, hogy e foglalkozásoknak a gyermek számára valamilyen komor, erőltető tanulás jellege legyen. Derűsen, könnyedén és játékosan kell a gyermekkel foglalkozni, kihasználva spontán érdeklődését, tanulásvágyát és játékszeretetét. Érdemes megfigyelni, hogy minden gyermek szívesen tanul spontán, utánozza a felnőtteket, például boldogán int pápá-t, vagy segíteni próbál az öltöztetésnél, fürdetésnél. Legtöbbször ott szoktunk hibázni, hogy mindebből valamilyen szigorú, terhes kötelességet alakítunk ki, s a boldogan integető gyermek attól kezdve, hogy utasításban kapja, "köszönj szépen", már sokszor nem akar köszönni. Az óvodában is szívesen tanulnak verseket, játékokat, mondókákat, és büszkén adják elő otthon. Nyilvánvaló, hogy ha később, az iskolában, a tanulás sokszor terhes kötelességgé válik, az elsősorban pedagógiai hiba, amellyel elrontottuk a gyermek spontán érdeklődő-tanuló-utánzó kedvét. A derűs légkörben folytatott játékos foglalkozások igen kedvezően hathatnak a szülő és a gyermek érzelmi kapcsolatára is. Mai, meglehetősen hajszolt létformánkban állandó probléma; hogy a szülő viszonylag keveset van együtt gyermekével. Ezek a foglalkozások személyes intimitásuk, játékosságuk révén érzelmileg is sokat nyújthatnak a gyermeknek. A másik szempont, a mérték betartása. Sajnos, nálunk sem ritka az olyan szemlélet, amely elsősorban a gyermek teljesítményeire figyel, és szinte egyedüli pedagógiai célnak tartja, hogy a gyermek óvodai, iskolai, sportbeli teljesítményei minél jobbak legyenek. A gyermeket nemegyszer csak teljesítményei alapján értékelik, dicsérik, jutalmazzák vagy büntetik. A nevelés célja az, hogy egészséges és harmonikus egyensúlyt alakítson ki a gyermek életében, és legalább ennyire figyeljen a gyermek jellemére, érzelmi gazdagságára, szociális kapcsolataira, mint teljesítményeire. A cél az, hogy az átlagos képességű és tehetségű gyermek is boldog, megelégedett emberré váljon. Ezért a foglalkozások során elsősorban nem a siker a fontos, hanem az együtt töltött idő öröme, az, hogy a gyermek szeressen mozogni, biztosan érezze saját testét és annak lehetőségeit. Ez a játékos tanítás akkor is eredményt hoz a jövőben, ha a pillanatnyi siker nem következik be azonnal. A jó légkörű játékos foglalkozás igen sokat adhat ahhoz, hogy a gyermek későbbi útja az óvodában és az iskolában könnyebb legyen, és elmélyüljön szülő és gyermek intim érzelmi kapcsolata. Ezt a kitűnő könyvet, amely megbízható segítőtársa lehet a kisgyermekes szülőnek, örömmel ajánljuk az édesanyák és édesapák, valamint a csecsemőgondozónők figyelmébe. Dr. Popper Péter, a pszichológiai tudományok kandidátusa

Mutass kevesebbet