Tanulmányok Pollmann Ferenc tiszteletére

1992. január 2. Elkezdődött egy új év, amelyre mindenki a maga emlékein keresztül tekint vissza, ha egyáltalán megteszi ezt. Én sem sok konkrét dologra emlékszem. De azt mostmár tudom, hogy számomra – számunkra – egy fontos pillanat volt. Pollmann Ferenc ugyanis ezen a napon kezdett dolgozni az Intézetben. Ugyanabban a szobában kapott helyet, ahol jómagam is lakoztam, ő emlékszik, hogy az első pár napban még asztala sem volt, eleinte egy kopott fotelben ücsörgött, már ha nem a könyvtárban tartózkodott. Bevallom, én nem nagyon emlékszem arra, hogyan telt az első időszak. De jobban meggondolva, ez nem is fontos. Ennél sokkal lényegesebb, hogy huszonnégy éve áll egymás mellett az íróasztalunk – mielőtt bárki felhördülne, hogy nem tudok számolni, három évig a sors kegyelméből bécsi delegátus voltam, bár ez valójában csak térbeli távolságot jelentett közöttünk. Ez a huszonnégy plusz három év mindkettőnknek hozott jót is, rosszat is, de ha visszagondolok, számomra igazán két dolog emelkedik mindenek fölé: egyrészt az, hogy a barátjának mondhatom magam, a szó legnemesebb értelmében, másrészt pedig a rendszeres, jóízű beszélgetéseink (a kettő valahol összefügg). Talán nincs olyan téma, még a tőlünk legtávolabb esőket is beleértve, amelyet ne érintettünk volna ez idő alatt. Legfőképp persze a történelem folyását vitattuk meg, ami annál is érdekesebb volt, mivel két, egymástól minden tekintetben távol eső korszakot kedvelünk: Feri az első világháborút, én a törökkort, ő a politikai és magasabb szintű katonai vonatkozásokat, én a haditechnikai témákat. Ennek ellenére hosszan és lelkesen elmélkedtünk mindenféle szakmai problémán. Feri persze rendszerint a saját kutatásairól mesélt, de úgy, hogy igyekezett általános erényűen megfogalmazni a véleményét, hogy azt én is használni tudjam. Remélem, hogy neki is gondolatébresztőek voltak e beszélgetések, de nem szégyellem bevallani, hogy gondolkodásmódban, egy téma megközelítésének módszereit tekintve nagyon sokat tanultam tőle. Azt hiszem, Feri legnagyobb erőssége az átfogó szemlélet, a látszólag össze nem illő dolgok közötti kapcsolat felfedezése, és a logikus érvelés. Ja kérem, ha valaki filozófiát hallgatott az egyetemen, és az ott tanultakat még használni is tudja... Beszélgetéseinknek, ha nem épp a világot váltottuk meg, vagy, mint mondottam, a történelmet vitattuk meg, volt egy másik, könnyedebb vonulata, amelyben a sporttól kezdve a könyveken, filmeken, az Ikea-bútor összeszerelésén át a gasztronómiáig és a számítástechnikáig minden felbukkant. Az efféle eszmecseréket gyakorta színezte Feri sajátos, csavaros észjárású humora. Ha pedig nem saját – időként persze nagyon fárasztó – szóvicceivel örvendeztetett meg bennünket (talán nem véletlen, hogy ezek elővezetését, mi, a szobatársai, szigorral hétfő délelőttre és három darabban korlátoztuk), akkor gyakorta előkerültek a régi kabarékból, filmekből, könyvekből vett, odaillő idézetek. Egyvalakit mindketten különösen kedvelünk: Rejtő Jenőt. Most persze jöhetnek a fanyalgók, hogy Rejtő csak ponyvákat írt, ilyet kultúrember nem olvas és nem idéz. Csak hát ponyva és ponyva közt is van különbség, ha pedig azt Rejtő írta... Érdekes, ebben (is) mennyire eltér az ízlésünk, de Piszkos Fred és Fülig Jimmy, a Kékszakállú Wágner úr és az igazi Trebitsch mindkettőnk örök kedvencei. Es amíg élek, fülembe fog csengeni, amikor Feri, midőn valaki valamely témában erőteljesebben fogalmaz, jellegzetes félmosollyal odaböki: „Kemény szavak ezek, Jimmy fiam.” Ilyenkor az emberfia megáll és elgondolkozik. Mint ahogy az utóbbi időben jómagam is sokszor elgondolkoztam azon, miért kapcsolódott össze gondolataimban széttéphetetlenül Feri személyisége és Rejtő munkássága. Azután persze rájöttem. Minthogy azonban Feri utálja, ha szembedicsérik – „Jó, jó, ezt most talán hagyjuk!”, mintha Piszkos Fred mondaná – nem kezdem részletezni, konkrétan mire gondolok, csak annyit mondok, hogy bizonyos, sajnos, kiveszőben levő emberi értékekről van szó. Ha valaki tudni akarja, pontosan mire is értettem ezt, olvasson Rejtőt, bármit tőle, és előbb-utóbb maga is rá fog jönni. Feri és az Intézet közös történetének pontos kezdete ismert, a pontos befejezése ezen sorok írásakor még nem. De én nagyon bízom benne, hogy e fordulópont eljövetelétől, eltekintve a fizikai létben bekövetkezőktől (lásd: munkába járás), a kapcsolatunk nem fog megváltozni. Természetesen ezt nem csak magamra értem, mivel biztos vagyok abban, hogy jónéhány kolléga nevében is mondhatom ezt. Jelen kötettel azt kívánjuk bizonyítani, hogy mi készen állunk a folytatásra.

Mutass kevesebbet