Tibet

Részlet a könyvből: Ázsia >>szive<<. Kőrösi Csoma Sándor a magyarok őshazáját Belső-Ázsiában kereste, a világ legnagyobb lefolyástalan, középponti, centrális vidékén. Ennek a roppant vidéknek a vizei nem érik el a tengert, a világrészeket elválasztó és mégis az egész földet összetartó, egybefoglaló őselemet. Ezek a lefolyástalan vidékek az igazi szárazföldek: a középponti szárazföldek a kontinenseken belül és ezért is nevezzük őket a tengerekkel valamilyen vízi úton összefüggő periférikus területekkel szemben centrális vidékeknek. Közülük Belső-Ázsia a legnagyobb és a leginkább >>középponti<<, a leginkább >>szárazföldi<<. Itt találhatók a Földnek azok a pontjai, amelyek legtávolabb vannak a tengertől. Ezek a lefolyástalan középponti vidékek a legelzártabbak; noha éppen a világrész déli és keleti periférikus vidékeinek hatalmas folyói keskeny utakat törnek maguknak a peremhegységek sziklafalába s így némi, nagyon nehezen megközelíthető réseket ütnek a belsőázsiai nagy felföldeknek eltávolodott zártságán. India népei a szelíd hegyekről és a mély lapályokról észak felé tekintettek; ők a világot óriási hegységnek képzelték és úgy tudták, hogy az emberi élet területeit lezáró fehér hegyek ott Északon ennek a világhegységnek a csúcsai. A Himalája csúcsai és mindaz, ami esetleg még túl van rajtuk, már az istenek közvetlen életterülete, akárcsak maga az égbolt. A levegő súlytalan ott s az ember oly könnyűvé válik, úgy elveszti földhözkötöttségét, mint a hegyek fölött a nap tiszta ragyogásában és az ég kékjében szárnyaló madár. A természet ott a belső látomások színeit ölti magára. Akik elértek oda és látták a felkelő és lenyugvó nap színjátékát a világ csúcsai felett, szemlélhették ezeket a természetté vált látomásokat. De nagyon kevesen tértek onnan vissza. Az út, amely odavezetett, az istenek útja, amelyen leszállnak, ha válogatva a megtestesülések ezerféle játéka közt, meg akarnak jelenni az emberek, az állatok és a növények világában. Ott fenn, az ő világukban minden sokkal közvetlenebbül, tisztábban tükrözi lényüket; a fergetegek, amelyek minden életet kioltanak, akárcsak a rombolva építő Siva karjai; a sziklatömegek szakadatlan mozgása és dörgése; az ezerszínű, folyton változó tűzijáték a jégmezők, szüntelenül virágzó hegyi őserdők, kősivatagok és rejtett tavak felett elsuhanó nap könnyű tánca nyomán. Mivel pedig az út, amely ide felfelé vezet, az istenek útja, régen mindazok, akik szent halálra törekedtek, vagyis a megsemmisülés felett ívelő keskeny hídon, amely a jelen élet megszüntétől átvezet egy új megtestesüléshez, az istenekkel akartak találkozni, megindultak ezen az úton, a világ csúcsai, az istenek szállása felé. a földit maguk mögött hagyták, mindig magasabbra jutottak, amíg megtalálták, amit kerestek, és többé nem tértek vissza. A vándorok egy része megpillantotta a hegyet, amelyet mi Mount Everestnek nevezünk, a hegyeken túli tető lakói pedig Csomolugmának, a föld istenanyjának hívnak. Voltak olyanok is, akik nem a szent halált és az istenekkel való találkozást keresték a felfelé vezető úton, hanem a hegyeken túlról a világ látomásaihoz nélkülözhetetlen aranyat hozták a földi isteneknek, a mahárádzsáknak. Ezeknek az útjait azonban épp oly kevéssé ismerték a többi halandók, mint azokét, akik az időleges halál és újjászületés vándorútját járták a hegyekben.

Mutass kevesebbet