Tihany

A Tihany szónak varázsa van a magyar nyelvben és a köztudatban is. Aki hallja, vagy kimondja, álmodozni kezd nyárról, boldogságról, szabadságról - a szó mindkét értelmében - de felötlenek benne nagy költők sorai és gyermekkorban hallott legendák is. "Ó, Tihanynak riadó leánya", mondjuk, sőt énekeljük Csokonai reménykedő fohásza Tihany nemlétező nimfájához. Nemlétező? Ha van még a föld kerekén hely, ahol nimfa él, akkor az a tihanyi természetvédelmi terület. Eszünkbe jut Garay János verses mondája a kecskekörmökről. Máig fülemben cseng a gyermekhangon kántált vers: "A régi szép időkben - Egy szép királyleány - Aranyszőrű kecskéket - Őrzött Tihany fokán". Az a kecskeköröm még mesebeli kecskének sem volt sose körme. A Pannon őstengerben élt a congeri nevű kagyló, ennek megkövesedett maradványa hasonlít a kecske körmére. Tihany volt a lelőhelye. Volt, mert az én gyermekkoromban még marékszámra árulták a harmincas évek szegény Magyarországának talán legszegényebb gyerekei, a tihanyi halászok fiai. Amikor érettségiző diákként először jártam Tihanyban - mondjam, nem mondjam? - nem volt a zsebemben fölösleges tíz fillér kecskeköröm vásárlásra. És ha átengedhetem magam Tihany varázsának, amely az emberben a személyes élményeket is felfakasztja; ennek az ifjúkori kétszeres szegénység-emléknek köszönhetem, hogy a harmincas évek közepén a falukutató mozgalom indulásakor éppen Tihanyról írtam első szociográfiai tanulmányomat! Mára elfogyott a kecskeköröm, kibányászták mind, megvásárolták a tihanyi vakációzók és a külföldi vendégek, de megmaradt és élve él a legenda.

Mutass kevesebbet