Tizenkét menet

Ebből alighanem sértődés lesz. Talán másból is a könyvben - jegyzi meg a szerző mindjárt az első fejezet bevezető soraiban. Az előrejelzés érthető, helyénvaló, egyáltalán nem nehéz azt megjósolni. A kötet ugyanis a huszadik század egyik jellegzetes hungarikumának, a káprázatos nemzetközi sikerekben dúskáló magyar sportnak a századot záró, változatos eseményekben gazdag utolsó negyedét vetíti elénk. Márpedig ez a sajátos korszak különösképpen bővelkedik ellentmondásokban, drámai, az egész társdalmat érintő rendkívüli történelmi és - ezzel párhuzamosan - sporttörténeti változásokban is, amelyekben ráadásul nem mindennapos egyéniségek játszották a meghatározó szerepeket. Az említett fényes eredmények következtében évtizedekig sportnagyhatalomként tekintettek reánk, méltán neveztek sportnemzetnek bennünket mások, amit mi magunk elégedett büszkeséggel el is könyveltünk. Ennek köszönhetően tény, hogy nálunk szinte természetszerűleg mindig, sőt még ma is feltűnő érdeklődés nyilvánul meg az olimpiai és egyéb nemzetközi küzdőtereken nyújtott teljesítményeink iránt: érzékenyen, sőt nem egyszer igen szenvedélyesen reagálunk egy-egy sikerre, s ugyanígy, olykor szélsőségesen a kudarcra is. Előszó gyanánt nincs ugyan szándékomban részletes ismertetéssel terhelni az olvasót - hadd beszéljen magáért a könyv -, mindössze annyit kívánok a tartalmáról előrebocsátani, hogy fejezeteiben közelebbről megismerkedhetünk legsikeresebb sportágaink kiemelkedő egyéniségeivel, legyenek azok nagyhírű edzők, világsztár versenyzők vagy sportvezetők: Papp László, Gyarmati Dezső, Széchy Tamás, Kovács Antal, Mészöly Kálmán, Kovács Tamás, Hegedűs Csaba, Schmitt Pál, Gyulai István és a többiek. Ám ezúttal egyáltalán nem szokványos módon ismerkedhetünk meg velük; a magyar sport áramlataiban zajló jelentős események leírása bizonyára meglepetést okoz majd sokak számára. A szerzőnek - aki a Népszabadság rovatvezetője - három évtizede életeleme a sport, amely belülről, sokféle összefüggéseiben lát, ismer és ábrázol. Lehetne ezt a produktumát akár egyfajta szociográfiai tanulmánygyűjteménynek is felfogni, a műfaji jegyek, a dialógusok, a személyes benyomások megjelenítése, a szellemes utalások, szórakoztató fordulatok és szójátékok alkalmazása azonban ezt - tegyük hozzá, szerencsére - nem teszi lehetővé. Jakab József megkülönböztetett egyéni "hangszerelést", stílust, és ami talán ennél is lényegesebb, sajátosan egyéni felfogást képvisel a sportújságírói (írói) szakmában. A feltétel nélküli egyenes beszéd híve: ami a szívén, az a száján, azaz pontosabban a szövegszerkesztője képernyőjén, illetve következésképpen az újságok hasábjain, jelen esetben pedig a könyv oldalain jelenik meg. Ezzel még nem lenne, és nincs is egyedül. Azzal azonban, hogy tudatosan bevallja - az objektivitásra való nyilvánvaló és hivatásszerű törekvése ellenére - esetleges elfogultságát, szubjektivitását, személyes rokon-, illetve ellenszenvét intézkedésekről, eseményekről, emberekről, akár a tévedés jogát is fenntartva, az már ritkaságszámba menően jellemző; az olvasó számára, mondhatni, kuriózum. Szerzőnk a sablonoktól eltérő módon látja és láttatja velünk egyebek között labdarúgásunk több évtizedes tragikomédiáját, a színvonalzuhanás mozgatórugóit, a világot verő vízilabda-válogatott dilemmáit, az úszópápa dicsőségét és leáldozó napjait, tuskirályunk történetét, a legfelső sportvezetők profilját és még számos, eddig nem ismert sztorit, kulisszák mögötti "apróságot", érdekességet. Most mindez egy felkészült és könnyeden fogalmazó, népszerű riporter jóvoltából maradéktalan élményünk lehet.

Mutass kevesebbet