Tizenketten a postakocsin

Csikorgott ​a fagy, szétcsend volt, a tiszta ég csupa csillag. – Bumm! – ágyúlövés köszöntötte az új esztendõt; Szilveszter éjszakája volt, és tizenkettõt kongattak a toronyban. – Tra-ra! Tra-ra! – a kürt. Jókora postakocsi állt meg a elõtt. Tizenkét utasa volt, többen nem is fértek volna el benne. – Éljen! Éljen! – hangzott ki a vidám köszöntõ a házakból, ahol teli poharak csendültek össze az új tiszteletére. – Boldog új esztendõt! Jó egészséget, takaros kis feleséget! Baj, bosszúság elkerüljön az új esztendõben! – kívántak egymásnak az emberek. Rázták egymás kezét, összekoccantották poharukat, hogy csak úgy csengett. folyt az ünnepi amikor a postakocsi tizenkét utasával megállt a város kapuja elõtt. Ugyan kiket hozhatott? Az utasoknak rendben volt az útlevelük, málhával érkeztek, még is hoztak nekem, neked, mindenkinek a városban. Kik lehetnek, s mit hoztak nekünk? – Jó reggelt! – köszöntötték a kapu õrét. – Jó reggelt! – felelte az, mert az óra már elkongatta az éjfelet. Aztán megkérdezte az elsõ utast, amikor kilépett a kocsiból: – Mi a neve? Mi a foglalkozása? – Nézd meg az útlevelemben! Tudsz olvasni! – felelte az elsõ utas. – Én: én vagyok! – szép szál legény volt, prémes bekecset, prémmel bélelt csizmát viselt. – Az vagyok, akiben annyian reménykednek. meg holnap, újévi kapsz tõlem. Rézpénzt meg ezüstpénzt hajigálok az emberek közé, bálokat rendezek, harmincegy bált, ennyi éjszaka áll rendelkezésemre. A hajóim jég közé fagytak, de a szobámban jó meleg van: Kalmár vagyok. Január a nevem. Nyomban utána a második utas szökkent le nagy vidáman a postakocsi hágcsóján, álarcosbálok, komédiák, táncos mulatságok fõ-fõ mestere. Nem volt nála egyéb, csak egy nagy hordó. Ebbõl a hordóból ugranak majd ki farsangkor a jókedv ördögei! – kiáltotta. – mulatni akarok meg mulattatni, amíg tart az élet, mert az egész családból az én idõmet szabták a legrövidebbre. Csak huszonnyolc napom van. Talán megtoldják még egy nappal, de az se sokkal több. …

Mutass kevesebbet