Tizenkilencen

Levinszon régi japán szablyájának horpadt hüvelye nagyokat csördült, amint gazdája a lépcsőn lefelé haladt, és az udvarra lépett. A földek felől édes méz szagot sodort a szél. Forró verőfény fátyolban rezgett a júliusi nap az emberek feje föltöt. Morozka, a küldönc, zabot szárított egy sátorlapon, és időnként ostorral zavarta szét a megveszekedett gyöngytyúkokat. - Vidd ezt a Saldiba-osztaghoz - modnta Levinszon, egy levelet adva át Morozkának -, és mondd meg... Különben ne mondj semmit, mindent megírtam. Morozka kelletlenül fordította el fejét: az ostorral játszadozott. Nem tetszett neki a dolog. Untatták már ezek az örökös szolgálati utak lóháton, a sok haszontalan levelezés, de főként Levinszon messze néző szeme. Nagy és mély volt ez a szem, mint a hegyi tó. Morozkát csizmástul magába szívta, és sok olyasmit is meglátott benne, amiről Morozka talán maga sem tudott.

Mutass kevesebbet