Tizennégy nyár Zebegényben

Elöljáróban megemlítem, hogyan jutott eszembe foglalkozni ezekkel az írásokkal. Azt tartják, hogy az élete regényét mindenki meg tudja írni. Megkísérlem én is, ha nem is életem regényét, csupán annak egy részét, 14 nyarat Zebegényben. Nem kockáztatok vele semmit, legfeljebb hozzátartozóimnak emlékül hagyom ezeket a számok,ra oly kedves írásokat. Most, amikor elvesztettem Jenőt, ezt a drága embert, és egyedül maradtam, rádöbbentem arra a szomorú valóságra, hogy öregségünkre csak a múltban élünk, a múlt eseményei mind jobban és mind elevenebben vonulnak fel az emlékezetben. Valósággal újra átéljük őket. A fiókok mélyéből előkerülnek a múlt emlékei. Egy ilyen múlttal való tallózásban előkerültek Jenő, István napi köszöntői. Elolvastam őket és tapasztaltam, milyen valóságosan rögzítik a múlt epizódjait, és mennyi támpontot adnak az emlékezetnek. Kaleidoszkópszerűen vonulnak el lelki szemeim előtt az események. Mennyire megvilágítják Szőnyi Istvánt mint embert, barátot, otthonát és művészetét egyaránt. Már nincs rajtam kívül senki, aki ezekre vissza tudna emlékezni. Nekem is a versek olvasása alatt élednek fel újra ezek a kedves történetek. Szinte magam előtt látom Szőnyiék zebegényi tornácán ülni az egész ünneplő közösséget, Jenőt, gitárral a kezében, amint valamilyen ismert dallamra énekli a rigmusokat.

Mutass kevesebbet