Tiziano

Itália művészete a XVI. század első felében a klasszikus renaissance művészete. Ez a tendencia - a kora-renaissance művészi törekvéseinek összefoglalása és betetőzése - legtisztábban Velence festészetében mutatkozik meg. 1500 körül Velence művészeti téren átveszi a vezető szerepet Firenzétől, és sikeresen küzd egyenuralomért a pápai székhellyel, Rómával. Míg Firenzében a Mediciek udvara és Rómában a Vatikán jóformán egyedül ad megbízást nagy feladatokra, addig a velencei köztársaság jómódú polgárai saját szükségletükre is sok festőt és szobrászt foglalkoztatnak. A humanista életforma eleven művészeti életet teremtett. Az Itáliát fenyegető külső veszedelem, a Habsburgok és a franciák éhsége a jómódú, pompázatos városok birtokára, Velence köztársaságát aránylag kevéssé érintette. A város, amely a keresztes hadjáratok idején alapozta meg gazdaságát és tengeri hatalmát, nem könnyen engedte ki a kezei közül a vizek feletti uralmat. Bár már a század elején általánosan megmutatkozott az északi városok kereskedelmének egyre növekvő versengése, a tengeri útvonalak változása, a fenyegető török hajóhad, Velence kevésbé érezte mindennek gazdasági hátrányait, mint a többi olasz városállam. A város népe ügyesen használta ki, hogy rajta keresztül bonyolódott Kelet és Nyugat kereskedelme. Itt rakták le a Kelet fűszereit, a suhogó kínai selymeket, a finomművű fegyvereket, az olajat és a rabszolgákat, ide érkezett gazdát cserélni a flandriai posztó, a leheletfinom len, a csiszolt drágakő és az olasz manufaktúrák világszerte keresett termékeinek sorozata. Ide érkeztek először az északi művészek, kiket elfogott a renaissance korában fellépő, és azután évszázadokon keresztül pusztító betegség, a "délre vágyódás". Legtöbben itt pillantották meg a tengert és itt ismerkedtek meg a színpompás Kelet aranytól csillogó műalkotásaival, de itt ismerkedtek meg azzal az idegen és ellenállhatatlanul vonzó valamivel is, amit olasz renaissance művészetnek neveznek. Ehhez járul még az északi, főként német művészek számára szokatlan megbecsülés, amelyben az olaszok, a pompaszerető városállamok humanista műveltségű polgárai a művészetet és a művészeket részesítik. A századforduló táján Velencébe érkező Albrecht Dürer írta haza barátjának, Pirkheimernek Nürnbergbe: "Itt érzem jól magam, mert itt művésznek tartanak, otthon mi vagyok más, mint mesterember."

Mutass kevesebbet