Tojáshéjdarabkák

Fekete István csupán kisgyermekkorát töltötte szülőfalujában, de ennyi is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy e somogyi települést a magyar irodalom térképén örökre megjelölje. A göllei elbeszélések zöme eredendően tárca, melynek kötött terjedelme szükségszerűen késztette a szerzőt a visszatérő témák és alakok szerepeltetésére, valamint a hangulat és a látvány megjelenítésére. A Berta Jancsi, Puska Péter, Kovács Ilona és a többiek társaságában megélt kalandok felidézésével az elbeszélő mintha az első esztendők "tojáshéjdarabkáit" illesztgetné egymáshoz. A gyerekes csibészségek emlegetése azonban sohasem öncélú, mivel e történetek többsége először vallásos lapokban, és általában egy-egy kiemelt ünnephez (húsvéthoz, mindenszentekhez, adventhez és karácsonyhoz) kötötten látott napvilágot. Csíny és áhítat szembeállítása fokozza a hatást, és a hol komikus, hol tragikus következmények nyomatékosítják a tanulságot. Feltűnő, hogy az iskola szinte egyáltalán nem játszik szerepet a göllei elbeszélésekben, mintha Fekete István ezzel azt sugallná, hogy tudással alig, inkább tapasztalatokkal gazdagodott élete első évtizedében. Megtörtént meséinek feltűnő jellegzetessége a konfesszió. Az Új Ember és a Vigillia állandó szerzőjeként folyamatosan gyón, a kimondás által vezekelve egy roppant eleven és gyakorta felelőtlen kisgyerek "bűneiért". E szépirodalommá stilizált göllei történetek még Fekete István életében folklorizálódtak: a szülőfaluban maradt pajtások "igazolták", a leszármazottaik pedig újabb és újabb árnyalatokkal színesítve adták-adják tovább őket. Képzelet és valóság kibogozhatatlanul összekeveredett bennük, és hamar a helyi legendárium sarkalatos részeivé lettek. Sorozatunk legújabb kötetében ezek javát gyűjtöttük egybe, és rendeztük olyan ciklusba, amely hatásos bemutatása ennek a negyedszázadon át formálódott sajátos szülőföldélménynek.

Mutass kevesebbet