Tolnay Klári

"...A hetvenes években Vámos László rázott meg. Éppen olyan mérgesen, mint Jób Dániel 1938-ban, a Francia szobalány főpróbáján. Vámos használta ezt a kifejezést: lusta színésznő vagyok. Tartózkodom az átéléstől. Engem rázni, ütni, rúgni kell, meg kell alázni, hogy a szerepemre találjak. »Tudod, ki vagy te ebben a szerepben? - kérdezte Vámos. - Ha nem tudnád: Tolnay Klári vagy...!« Igen, Tolnay Klári is én vagyok, s most, hogy visszatekint az elmúlt évtizedekre, s magam is felteszem a kérdést: ki vagyok én? - van bennem jó adag félsz is. Ha tárva van az ajtó, kihűl a szoba. Magyarán: azon töprengek, hogy magánéletem bevilágítatlan zugaiba mennyi fényt engedhetek. Ha néhol szemérmesnek mutatkoznék, ez neveltetésem, emberi-művészi világlátásom következménye. Azt azonban jó lelkiismerettel ígérhetem, hogy lelki cipzáramat nemcsak félig nyitom ki." Az 1988-ban megjelent figyelemfelkeltő kiemelés e helyütt most bővülhetne még néhány bekezdéssel: a magyar színészet talán legnagyobb egyénisége 1998 kora őszén tollba mondta életének további egyévtizedes történetét. A fedőlap-idézetek további böngészése helyett a hajdani Tolnay-rajongó ha áttekinti a kötet utolsó harmadát, igazi újdonságokra bukkanhat. Az újdonsült olvasó nyeresége sem csekély: egy nem mindennapi élet tárul fel előtte, nyomon követhei a színésznő küzdelmeit, a halálközeli napokon szőtt színészi terveit, s azt a hősies erőfeszítést, amely arra irányult, hogy megérje 1999 júliusát, születésének 85. évfordulóját. Kibővített életregényét is erre a derűs pillanatra szánta.

Mutass kevesebbet