Túlélő képek

Amikor ​a Házsongárdot fényképeztem, sokszor kértek meg ismerős és ismeretlen budapesti meg más városokból érkező látogatók, a legkülönbözőbb társadalmi csoportokhoz és korosztályokhoz tartozók, kalauzolnám őket a temetőben. Örömmel teljesítettem kérésüket, lelkesen mutattam, hol nyugszik Szenei Molnár és Tótfalusi, Kós Károly és Dsida, Bölöni Farkas Sándor és Jósika… E séták közben döbbentem rá, hogy sokan nem tudták, kinek a sírját mutogatom. Meglepetten néztem rájuk; hát annak idején nem tanulták meg magyarórán a leckét? Hisz ezt a gimnáziumban tanítják! Hát nem, nem tanítják. Ők, a tájékozatlanul kérdezők, legalább eljöttek, érdeklődtek. De hányan vannak, akik az Erdély-ismerettől megfosztatnak? E hiány valamelyes pótlására, Lászlóffy Aladárral szövetkezve, megpróbáltunk módot teremteni a tájékozódáshoz, a házsongárdi temetőről immár elkészült könyvünkkel. Tulajdonképpen ekkor kezdtem gondolkodni azon, vajon ha nagy halottainkat olyannyira nem ismerik, mennyire ismerhetik a mai erdélyi költőket, írókat. Tisztelet a kivételnek, nem merném ugyanis állítani, hogy Sütő Andráson és Kányádi Sándoron kívül másokról tudnának. Nyakamba kaptam hát gépemet, és útra keltem, azzal a céllal, hogy felkeresem, lencsevégre kapom, szóra – írásra – bírom írástudóinkat, a még itt élőket, egy album elkészítése érdekében. Első nekifutásra természetesen nem lehetett erdélyi magyar irodalmunk egészét átfogni. A munka nem ment olyan könnyen, ahogyan elképzeltem. Nem attól féltek „modelljeim”, hogy „lelküket kapom el” a celluloid szalagra rögzített képükkel, hanem attól, hogy a valahol megrepedt lelküket érem tetten, mely akarva-akaratlan kisugárzik az arcukra, ezt pedig nem kellene mutogatni a világnak. Hazatérve útjaimról, amikor a sötétkamrában előhívtam a képmásokat, egyre inkább meglepődtem, hogy a legtöbb arcról valóban nem a derű sugárzik. De hiszen mikor együtt ültünk Kolozsvárt vagy Marosvásárhelyen, Korondon vagy Sepsiszentgyörgyön egy pohár ital mellett, vagy Nagyvárad utcáin, bukaresti parkokban sétálva beszélgettünk, biztosan emlékszem, hogy voltak derűs pillanataink is. Gondolkodóba estem: vajon velem van a baj, hogy most alig akadok az ezeket megörökítő negatívokra? Aztán elkezdtek érkezni a levelek – s egyidejűleg megnyugodtam és meglepődtem. Megnyugodtam, mert nem emlékeztem rosszul. És meglepődtem, mert a levelek többségében arra kérnek, hogy a nevető képeket ne bocsássam publikum elé, azok ugyanis nem tükrözik mai énjüket… Szeretném, ha ez a könyv nemcsak az Erdéllyel foglalkozó (ilyen-olyan) irodalom, hanem a hiteles erdélyi irodalom iránt keltené fel az érdeklődést. KÁNTOR LÁSZLÓ

Mutass kevesebbet