Üzenet a kalapdobozból

A ​kalapdobozról Az első világháború előtt nagyanyám, a kispesti főöntőmester felesége, a piacra sem ment ki kalap nélkül. A kalapokat óvni kellett, ha gyapjúból voltak azért, ha szalmából, azért. A ruhásszekrény legfelső polcán külön erre a célra készült köralakú, erős dobozokban laktak a kalapok. Anyám nemzedékének, a két világháború közötti polgári asszonyoknak már kevesebb alkalmuk volt kalapot viselni. De egy-egy szebb darabja mindenkinek volt, és természetesen a ruhásszekrény legfelső polcán, az anyáiktól örökölt kalapdobozban tartották ezeket. A világégések, a háborúk és kitelepítések, a lakáscserék és költözködések a fölösleges holmiknak nem kedveztek. Az ötvenes évek micisapkás divatja idején kalapot emlegetni egyenlő volt a reakcióval, az osztályellenséggel. A kalapokat megették a molyok, ráültek a gyerekek. De az erős dobozok sok családban, így nálunk is megmaradtak. Különösen a vulkánfiberből készült úti alkalmatosságok álltak ellen az időnek. Erős, használható holmit pedig szemétre nem dobtak anyáink. ritkán használt családi iratokat, fotókat helyeztek el benne. Volt egy nagy kalapdoboza édesanyámnak is, ebben tartotta ő is a fényképeket. Készült ár, hogy majd rendezi, esetleg albumba ragasztja, de erre soha nem volt ideje. Én meg így is szerettem forgatni őket. Hol a nagymamám képe bukkant elő, akit nem is ismertem, hogy a saját babakori képeim, amikre szintén nem emlékeztem. Azért volt jó anyámmal együtt nézegetni, mert ő mindig mesélt is hozzá, újabb és újabb történeteket. Ahogy nőttem-növögettem egyre több ismerősöm lett a kalapdobozban és egyre több történet a szívemben. Saját életem, házasságaim és gyermekeim fotói is ebbe a dobozta kerültek. Anyám már nem mesél többet. A történetekre az én gyerekeimnek nincs idejük. Csak forognak a fotók magukban, csak panganak a történetek bennem. Átadom annak, akinek van ideje és szíve egy letűnt világ történeteit meghallgatni.

Mutass kevesebbet