Vacsorára hazaértek

"Áglis nem egyszerre mesélte el nekem az életét; egy-egy részletet sem aszerint, hogy mennyire futja az idejéből. A múltra emlékezés néha mohóvá tette, nagyot harapott belőle, mint a jóízű kenyérből, néha - és nem is mindig kellemetlenségek, a bajok számbavevésénél - rövidre fogta a szót, úgy kellett kihúzni belőle. Mindig harmadik személyben emlegette önmagát; hidegen, néha ellenséges indulattal ítélkezett a valamikori Áglis cselekedete felett. Inkább érzelmi, mint tárgyi okok alapján. Jellemző, dicséretes tulajdonságait bagatellizálta, néha ilyennel dicsekedett: »Engem meztelenül? Sem az első, sem a második uram nem látott... Nem ám! Olyan nincs!« Ennek ellenére felmentést adott a mai lányoknak: »Jól teszik, hogy idejében nekivetkőznek, jókor mutogatják azt, amit később takargatni alig lehet...« Önmagáról beszélve a kényesebb részleteket sem kerülgette, úgy sorjázta, mintha olvasásélményről számolna be. Kötődött a szülőhelyéhez, a pusztához, a közös konyhás cselédlakáshoz. A nedves falú szoba penészszaga szívet simogató a számára, emlékezteti az otthoni sifonérban őrzött holmik dohosságára. Ha riportot írnának róla, a »Munka hőse«-ként emlegetve, aki hétéves korában beállt a dohányföldre, gyári munkásként az élre került, tiltakozna a jelző ellen. Számára a robot - némi »költői« túlzással - az, ami a madárnak az ő dala. Életmegnyilvánulása, testi-lelki szükséglete; élni csak addig akar, amíg az »gyakorolhatja«. Irtózik a testi megnyomorodástól. Amikor munka közben megcsúszik, elesik, az iszonyat fogadtatja meg vele: ha lábtörés nélkül megússza, élete végéig pártfogolja, segíti a reászorulót. Tartja fogadalmát. Köszönő szó sem jár érte, de szolgálója, ápolója megnyomorodott gyárbéli barátnőjének. Természetes, hogy a hozzátartozók a sírnál sem vesznek tudomást őróla, a szertartás végén a torról beszélnek, kocsiba ülnek, a szemerkélő esőben ottmarad a frissen hantolt sírnál egyedül... Eljegyzett menyasszonyként tudja meg, hogy nem reménytelenül szerette a másik férfit, az »igazit«. Segíthetne magán, minden helyrehozható, de becsületérzése tiltakozik az ellen, hogy cserbenhagyja, akinek elígérkezett. Egyszer így dicsekedett: »Néha nem azért kulcsolom össze a két kezemet, hogy kívánságom teljesítésére kérjem az Egek Urát, hanem azért, hogy legyen Istennek kitartása, türelme, ereje e földi dolgok intézésére, óvni az érdemeseket, észre téríteni a rosszra hajlamosokat...« Úgy lehet, az érdektelenül elimádkozottért jár jutalom: Áglis a regény végén, azzal a másikkal, »az igazival« együtt, jókor érkezik haza, vacsorára.

Mutass kevesebbet