Vadász György

Hat évvel ezelőtt írtam az alábbi előszót Vadász György vallomásaihoz, és megismétlem itt is, mert ma sem tudok róla, az építészről és a barátról mást mondani. Patetikus és érzelmes írás, miközben nem szeretek patetikusan és érzelmesen írni. De mégis így írtam. Maga az írás tárgya váltotta ki belőlem ezt a hangot, Gyuri személyisége, jelenlétének a találkozásokban, az együttlétekben megjelenő felforgató ereje, melyről mintegy magyarázatképpen kell itt szólnom, az előszó előszavában. Találkozásaink ugyanis, a szó minden értelmében, kihoznak a sodromból, feldúlnak, felkavarnak, gyengédséget és haragot váltanak ki belőlem, mindig érzelmeket, akkor is, ha a találkozásunk, beszélgetésünk nem érzelmi, hanem ésszerű, tárgyszerű, racionális dolgokról szól. Nemcsak velem viselkedik így, hanem mindenkivel és mindennel, aki és ami a kezébe kerül. Addig tép, ráz, ölel és öklel mindenkit és mindent, amíg a mázak, a maszkok, a külsőségek lehullanak, s csak a lényeges, az igaz, az időtálló dolgok maradnak meg, amikkel lehet valamit kezdeni, amiket lehet szeretni vagy nem szeretni, amikre lehet valamit „építeni". Jobbnak és többnek érzem magam a találkozásaink után, s gyanítom, ezzel nem csak én vagyok így. „Feldúltságomban" mondtam, és mondom tehát, hogy ő: A szív építésze.

Mutass kevesebbet