Vadászhit (reprint)

Hasonmás kiadás, az 1910-es Engels Lajos kiadás alapján készült. Nyolcvan év telt el e könyv második és harmadik kiadása között. Ez a nyolc évtized gyökeresen és visszafordíthatatlanul alakította át életünket, háborúkat zúdított ránk, sok szenvedést és kevés örömet okozva, új határokat húzott meg, barátokat, rokonokat hagyva más országok fennhatósága alatt. De a károk nemcsak politikaiak és eszmeiek. A legnagyobb kárt maga a természet szenvedte el. Felhangzott és egyre erősebbé vált egy hangos, erőszakos jelszó, amely azt hirdette, hogy az ember feladata az, hogy "átalakítsa és uralma alá hajtsa a természetet". Ezzel a jelszóval felvértezve látott hozzá az emberiség magát bölcsnek és elhivatottnak érző fele, hogy kivágja az erdő fáit, eltüntesse a régi láp- és mocsárvilágot, beton közé szorítsa a folyókat, tavakat, letarolja a hegyoldalak, völgyek zöldjét. De nemcsak romboltak, építettek is. Hatalmas városok keletkeztek, ahol igyekeztek amit csak lehetett, leaszfaltozni. A racionális helykihasználás érdekében égbetörően gigantikus, kietlen és szigorú geometriájú irodaépületeket, lakóházakat emeltek, lakótelepeknek nevezve el őket, és amikor ezek elkészültek, kötelezővé tették, hogy büszkék legyünk rájuk. Gyárakat létesítettek, hogy munkalehetőséget biztosítva sokak számára, feldolgozzák a "természet kincseit", és az üzemek a mindennapi élethez szükséges termékekkel együtt ontják az élővilágot pusztító vegyi anyagokat, az őket energiával kiszolgáló erőművek radioaktív szennyeződést juttatnak a levegőbe. A felhők útra kelnek és a határokat semmibe véve öntözik meg savas esővel a még élő erdőket, mezőket. A fák elhalnak, a rétek elszürkülnek, az állatok lassan elfogynak, hangjuk egyre csöndesebbé halkul. Vajon így kell-e lennie, tűnődik el az ember, miközben elgondolkozva kezébe veszi az öreg, méltóságot árasztó könyvek sorából azt a karcsú, sérülékeny kötetet, melynek új kiadásához előszót ír. Kezébe veszi, belelapoz, majd magát kényelembe helyezve olvasni kezd. Először mosolyogva, jóleső nosztalgiával, majd egyre fokozódó érdeklődéssel olvas. Lebilincseli a világ, amely a sárguló lapokból kel életre. Egy évszázadot utazik át, visszarepülve a múltba. A megelevenedő erdők titokzatosak, terebélyesek, a lápi virágok ezer színben pompáznak, a vadak erősek és szabadon járnak, miként az őket követő, rájuk figyelő, régimódi vadászpuskát szorongató vadászemberek is. Ekkor még a vadászatban van valami nemes és sportszerű, az ember tiszteli és szereti az állatot, akkor is, ha ősi szenvedélytől hajtva leteríteni akarja. Egész rakás babonás szokásról olvashatunk Lakatos Károly: Vadászhit című könyvében. Írója, aki maga is szenvedélyes puskaporfogyasztó volt, a magyar vadászbabonák és hiedelmek kultuszáról ír ebben a múlt század egyik legcsinosabb kiállítású szegedi ponyvatermékében. Megtudjuk, hogy a régi vadászok szemében a hirtelen elébük tűnő vénasszony vagy pap, a kocsiúton átszaladó fekete macska, a fordított kötényben megjelenő szobalány, a tizenharmadika vagy a péntek kivétel nélkül (rossz ómen volt), s a garabonciás biztos közbelépését jelentette a vadászaton. A cigány meg a fiatal menyecske megjelenése vagy a vászoncselédekkel való közelebbi érintkezés viszont mindig szerencsét hozott. Az álomban látott nagy fekete állatokkal és a boszorkányok rontásaival szintén sokat bajlódott a régi vadász. Voltak olyan gonosz szemű emberek, akik egyetlen pillantásukkal örökre hasznavehetetlenné tették a vadászfegyvert. Más vénasszonyok pedig úgy megbabonázták azt, hogy akkor is talált, ha hátrafelé sütötték el. Az így ejtett vadnak azonban nem volt semmiféle belső része. Hosszasan időzik még Lakatos Károly a babonás vadászszokásoknál, majd egy vele megesett kis történet elbeszélésével bizonyítja, hogy egyetlen balhiedelemnek sincs jelentősége. Ő maga is csupa rossz előjelekkel indult egyszer az Eszterházy grófok vizslaversenyére, és ennek ellenére az összes díjakat az ő versenyebei nyerték.

Mutass kevesebbet