Vajda Albert csütörtököt mond

Egy immár negyedik kötetes, ám még bőven a fiatal magyar költői korhatáron belül lévő poéta eddigi útja mintha azt sugallná, hogy kezdettől egyetlen könyvet ír, mind hitelesebb, megéltebb megszólalásra törekszik, mind inkább ismeri föl nyelvi léte határait, hogy azokon túli területek meghódítására törjön. Hajlamosak lennénk arra, hogy visszafele olvasva a négy kötetet, költői teleológiáról értekezünk: minden út a Vajda Albert Csütörtökön mond felé mutat; a popularitás és a századfordulósan modern modalitás egymásba játszása éppen úgy lényegi jellemző, mint a paródia, a rájátszás, a travesztia, a pastiche, az alluzió eszköztárának földúsítása annak révén, hogy a megnevezhetően kimutathatóan, filológiailag bizonyíthatóan, szövegegybevetéssel egymásra olvashatóan konkrét előszövegek és "adalék" költői anyagok egymást színezik át, nem "keverékek" lesznek, hanem "vegyületek", a bricolage-technika segítségével konstruálódik ugyan a mozaik, de az egyes mozaikkockák sokszínűek, érezhető a különféle hozott elemek eldolgozása. És nem utolsósorban: az a magatartás, amely Orbán János Dénest jellemzi, mintha nem engedne abból az (egyesek által kézlegyintéssel régimódinak címkézett) elvből: a megszületett mű nyelvi műalkotás, amely szintagmában mindegyik tag fontos: a jelző mutatja, miszerint a létrejövő nyelv nem egyszerűen saját hozadék, hanem a sajátosnak vélt és a kapottnak/szerzettnek vélt elegye, a műalkotás pedig a látványosan megnyilvánuló teremtés/teremtődés-folyamatot hangsúlyozza. Ezt másképpen talán úgy fogalmazhatnák meg: Orbán János Dénesnél - nem csak a szavak mögött, hanem a létrehozott művekben - minden mű művek sokasága, láthatóan és feltarthatóan, a mélybe rejtetten és leplezetlenül, önmagát jelentve és jelentéseit megtöbbszörözve.

Mutass kevesebbet