Vajda János válogatott költeményei

Vajda Jánosnak, az Arany János és Ady Endre közötti időszak legjelentősebb lírai költőjének az átmeneti ember hálátlan szerepe jutott. Tudta, hogy előfutár; ahogy maga írta, költészete olyan mag, amely, ha napja feljön "kifakad, hajt" (Megnyugvás, 1883.). S e nap, nem is olyan sokkal halála után, valóban feljött. Jelképes, hogy Ady maga az Új versek A magyar Ugaron című ciklusában helyezte el azt a verset, amelyben "Montblank-ember"-nek s "szent elődjé"-nek nevezi Vajdát. Móricz Zsigmond a szociális igazságosság prófétáját ünnepelte benne ("Vajda János lelke törte szét a bilincseket a tömeg kezén-lábán s szíve fölött"), s Tóth Árpád is verssel emlékezett meg róla. Alakja azonban nemcsak a kortársak - irodalmi csoportérdekektől, ízlésellentétektől szabdalt - ítéleteinek ellentmondásosságára utaló megállapítást bőven a huszadik század irodalomtörténet-írás vele foglalkozó fejezeteiben is. Írták róla, hogy ő tette a magyar költészet témájává a metafizikát, s hogy filozófiai nézetei gyermetegek; írták róla, hogy költészete a népiességben gyökerezik s azt is, hogy "kellő becsére szállította le a népiesség elemét"; mondták rá, hogy Petőfi hagyományát folytatja, s állították róla, hogy inkább Vörösmarty romantikájának örököse. Méltatták politikai éleslátását s elmarasztalták politikai szélkakassága miatt; nevezték üldözöttnek s üldözőnek. A Vajda-jelenségről olyan paradox jellemzéseket is olvashatunk, mint hogy ő "a legvígabb világgyűlölő" vagy hogy "nagyobb lírai egyéniség, mint amekkora lírai költő".

Mutass kevesebbet