Valahol az óceánnál

Kedves Keresztlányom! Másfél évesen láttalak meg ismét. Akkor, amikor egy óceán partjáról hazaértem. Nem tudtam ki vagy, milyen vagy, hogyan csillognak a szemeid, szeretem-e majd a mosolyodat. Csak azt tudtam: emlékeztetsz. Valakire, vagy valamire, ami tiszta, őszinte, és valami nagy-nagy bizalom. Pontosan olyan, mint az első szavak, amiket kiskerti sétáinkkor formázgattál: kő, kőke, hőke, kajics... Pontosan olyan, mint az ok, amiért én hazajöttem. Annak az óceánnak a partjáról, ahol én is megtaláltam a kavicsomat. Butuska apróság, amiért érdemes lehajolni, becézgetni, megőrizni. És minden első, őszinte örömét titokként megőrizni róla. Hogy később majd tudj különbséget tenni: kavics és kavics között. Egy kavics. Egyetlen kavics. A tiéd. Az enyém. Mert mindenkinek van egyetlen kavicsa. Ez, itt az enyém. Nem tudhatom, hogy Te megtalálod-e a magadét. Csak azt tudom, hogy légy vele óvatos, nagyon szeressed, hogy megismerd. És engedd el, ha valaha is boldognak akarod látni. És, ha Te is boldog akarsz lenni. Mindegy, hogy hol. Mindegy, hogy mikor. Csak egyetlen elhatározás számít, ami nagyon mélyről, nagyon belülről jön. És úgy ragyog - ha nem jobban -, mint egy talált kő. A Te kavicsod.

Mutass kevesebbet